Lajtos Nóra: Juhász Ferenc-parafrázisok

Amikor a legnehezebb
(Válasz Juhász Ferenc Babonák napja: csütörtök, amikor a legnehezebb versére)

A harmadik napon a legnehezebb.
A harmadik napon.
A gépen maradsz vagy leszednek.
Szkafander világba csöppensz, de
ezt csak akkor tudod, amikor felébresztenek,
mindenkin védőruha, védőlábzsák,
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak körülötted.
A harmadik napon a legnehezebb.
A harmadik napon.
Az intenzíven jobb s bal oldalon egy-egy
lator, az egyikről leszedik a tappancsokat
a mellkasról, kisípolt az EKG-gép, lekapcsolják,
letakarják, elviszik, hoznak helyette másikat.
A másik is hörög, pirosat, sárgát, zöldet hörög,
fényeket lát, odakint esik, veri, verdesi, csapdossa
az ablakot az eső, hidegverejtékező nappalok,
katéter-huzal, kráter-pokol, ordas félelem,
hogy meddig tart még ez, lesz-e
folytatás, félholtan is tenni akarás, vagy
már az sem… ki legitimálja a halált?
A harmadik napon a legnehezebb.
A harmadik napon.
De lehet, hogy mégis a negyediken.
Holdtölte-pipacsokat látsz, pirosat,
kéket, sárgát. Az eső ütőere lüktet.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne.
De nincs tüdőm hozzá, vizesedik, megcsapolják,
karácsonyra sem mehetek haza, jászol-mennyországba.
A negyedik napon a legnehezebb
Mégiscsak a negyedik napon.
Elindulok majd egyszer hazafelé, lucsokban-latyakban,
kék, piros, zöld havazásban, egy demokratikus hócsatában.

Halott feketerigó
válaszvers Juhász Ferenc azonos című szövegére

a járdán fekszik előttem, sáros
a járda, fekete virágkehely-gravitáció,
hullhatott volna hófehér szaténnel-
bélelt csipkekoporsóba, ha történetesen
tegnapelőtt történik az eset, hókristály,
hófény, hógörgeteg, hófergeteg,
hókehely és hógúla közé,
s most az angina pectoris fájdalomkoszorúi
lennének hűs, ázott teteme felett, egy titok,
melyet már megtudni soha nem fogunk, s
azt sem, miért repült, miért nem repült,
csőrében magával vitte a szerelemeit és
halálait, mert nem egyszer hal meg, aki
igazán szeret, szíjakkal és fémpántokkal
fekszik a kiterített lélek a szakítás műtőasztalán,
de talán csak elektrosokk-huzat érte tenyérnyi
koponyáját, hogy így a semmiből, az éj fekete
szemgödréből aláhullott az örökkévalóságba,
a csupa-csipás szemű, fényfoltos kezű, lapáttenyerű
halál jön érte, nyikorgó csizmaszárában elfér a
holdvilág, feketére bokszolt az éjszaka, kezébe
veszi az ázott-csatakos-nyirkos-lucskos testet,
hét mérföldeket lép vele, már rég nem látjuk
merre vitte: Hieronymus Bosch madártemetőjébe,
esetleg a holdsütötte hűvös kút gyűretlen
holdvizéből a kozmoszfürtháló tiszta galaxisába,
Dante, légy velünk ma, és holnap, ha gyűlnének
a halott feketerigók, sárga nap a csőrük, daluk
dies irae, dies illa volna, hogy ama nap a világot
hamuvá írja széjjel, Ó halott feketerigók, halál-
csöndjéből kinőtt végtelen virágmágnesek,
virágharangok, virágcsengettyűk, viráganyaméhek.