Ingerittas
Indulok a gyerekekkel óvodába.
Napos kacsák állatkertben.
A hátsó ülésen mindig tavasz van. Elvileg épp tél.
Magától kipattanó aznapi történet,
barlangábrák a felhúzott ablakon.
Egyforma rituálé odafelé, és haza.
Az egyik történet a másik karjába harap,
amaz meg a haját húzza.
Ilyenkor a frontális ingerekre megfontoltan-,
a mögülem érkezőkre ösztönből reagálok.
Ledudálom a pizzafutár sisakját, beígérek hátra
mindig vágyott esti filmet.
Az őrület átmenetileg közömbösítve.
Sodródom az elterelés nyilaival összhangban.
Bekapcsolom a híreket, hátha kiderül
ma épp melyik irányba van az előre.
Induláskor még nem tűnt sem bonyolultnak sem nehéznek.
Csak szorgalmasan tanulni és betartani az alapvető szabályokat.
A többi jön magától, valamelyik vezető előbb-utóbb fölvesz,
és haladunk majd szépen a felezővonaltól kissé kijjebb,
nem túlságosan a szélen, rollerrel is elférjenek,
zöld lámpánál gázra lépünk,
sárgánál is, ha belefér, különben a piros szabálya érvényes,
korábban nyomjuk a kuplungot, mint a féket.
Közben újrakezdik hátul a mesét.
A rádió bemondja, tizennégy fok lesz.
A műszerfali hőmérő már most többet mutat.
Ablakon kopogtató koldusasszony
adom a bevásárlókocsikra félretett százasokat.
Ekkor tűnik fel, a kárpiton vastag por áll.
Tegnap volt tervben a mosatás. Miért is maradt el?
Bevillan. Képtelen voltam válaszolni.
A sorok között burkolt fenyegetés.
Tegyem csak meg amit kér,
minden szabályzat és utasítás ellenében,
ma még az értelmesek egyikeként tekint rám.
De ha nem, semmi gond, jelzi a vezérnek.
Blokk.
Szívesen megtenném, de ha elintézem
megint porig aláz a főnökasszony, a többiek előtt.
Előre száll egy vásott kesztyű. Visítva követi egy sapka.
Újra rázendít a mobil, ijedtemben nem váltok sávot.
Leánycégtől hív az ügyvezető, jó fazon.
Sürgősen le kéne szervezni a csapatépítőt,
nem elég rá a kerete, lecsökkentettük.
Ugye megértem, és aláírom amikor beértem.
Hallgass már! Legalább amíg telefonálok.
Ha kérhetem, teszem hozzá hangyányi lelkifurdalással.
Persze, emiatt ne aggódjatok.
Kétségem nincs, repülök,
legalább teszek egy utolsó gesztust ennek a cégnek.
Gyógyszertárba is be kell ugranom szemcseppért.
Látómezőmben időnként cikcakk formák.
Ja az más. Arra nem lesz jó a szemcsepp.
Mért nincs egy nyamvadt parkoló.
Csattanás hátulról. Belénk jött egy királykék Fiat.
Nem komoly, csak a lökhárító.
Stikába intézzük, egyszerűbb. Anyáz, de fizet.
Ha már megálltam, beszaladok.
A felhő elérhetetlen, ilyen még nem fordult elő.
A kocsiban odakint beindul a riasztó. Mit művelnek ezek!
Lezárva minden ajtó, belül meg mozgás.
Kulcson a gomb, bevágódom, fordítok rajta egy felest,
és a kocsiszekrény nekilendül.
Szüleim konyhájában
nagy roppanással fölvált a járólap.
Újra kell rakatni az egészet,
anyám még csak a rántásnál tartott.
Két sarokra az óvoda. Odaérünk,
és rezzenéstelen tempóval továbbsuhanok.
Tudjátok mit, akkor inkább már az állatkert.
Fagylaltom
tikkasztó délután végig nyeregben
leszállok a Hubay téren egy fagyira
finoman kevernek ezek a srácok
málna, fahéj, tiramisu, és tejszín
tekintélyes adag, tenyérnyi lapátról
krémes tornyában a vágy fogoly
belenyalni mélyen és csak hagyni
csurogjon nyakamon halovány érben
amit és ahogy választottam, kapom
mostantól senki sem veheti el tőlem
enyém az élvezet, érzékek feletti
ki másé lehetne, miket is beszélek
szétolvad amire bárki szemet vet
markomból kicsavarná az ostyát
hótiszta fehér papírszalvétámra fölül
lassan ráolvad málnával a fahéj,
és hívatlan dalok felém oldalognak
egyszerre rejtőzködve és kísértve
sodorva egymást, s folyton kicselezve
máskor összekapaszkodva forognak
mintha figyelmeztetni akarnának
összeáll pár hangfoszlányminta
és ahogy erőlködőm megérteni
belül egyre jegesebbre fagyok
majd kifordul dermedt ujjaimból kincsem
jégcsapvesszők marimba kísérete
kivehető örvény, jobb, ha résen leszek
mihaszna tartom biztosan a tölcsért
kezemből még tán ki se kapják
nyelvük pofátlanul belemélyed
mialatt ostorfák hűs árnyékában
nézegetem felhők talányos bolyhát
édessel kevert keserűtől csordultan
fordítom büszke fejtornyom félre
és hopp, akkor jön az idegen happolás
rémülten forgok, kik vannak közelemben
az a maszatos gyerek nem lehet
föl se érhet hozzám, inkább az apuka
aki kiesett kerekű rollerrel szaladgált
vagy a vihogó kamaszok közül egyik
akik kétes spanglit járatnak körbe
vagy a nagypapa, aki orvost játszik
kacér unokájával, vagy maga a kislány
esetleg a könyvvel torpant nő a járdán
mindenki gyanús hatótávolságban
túlságosan csábító a fagylaltom nekik
tetejére szórok egy kis homokot
ettől elmegy a kedve a bitangoknak
átvonulok a napra, átmelegedve
lottyadt fagyit csak nem lopnak
a kutya se kockáztat lerágott koncért
oldalról nyalva még mindig jó hideg
a legbiztosabb volna, ha nem is látnák
eldobott fél lapáttal gödröt ások
aljára fektetlek, édesem, és dúdolom
maradsz enyém, vermembe vetve
rajtam kívül soha senki ne ízleljen
s letisztul végre az idegen dallam
de hé! mi ez az aljas mozgolódás
föld alól feltörő gyűrűs féregfiak
odalent már nem tudom megadni
ami számomra legfontosabb neked
átitat, amit ki se merek mondani
könnyek közt veszek egy másikat
Harmadik kakasszó
színében aranysárga, kissé olajos
nem lett volna szabad pálinkáznom
a megmentő epeorvos is intett
és előtte a bográcsos masszával
ami épp jött belekerült, csak úgy az életbe
maradás haverokkal az asztalnál
egész évben ezt a kenutábort vártuk
nem lehet mondani nem megy le
elengedhetetlen a lépéstartás szeszben
nyitott a kommunikációs csatorna
minden vadállat betérhessen
magunkétól idegen mondat
anélkül, hogy rávetődnénk egymásra
fülsértően indulatos pózainkból
ordasan ágaskodó nézeteiddel együtt
szeretlek testvérem
barátságunkat árulom el amint megnyikkanok
és ahhoz leszek hűtlen, ha kushadok
nem csak fölismertem, érintettem is
azt a pontot, amin a gyávaság
mégis tanácsos, hol jobb ha asztalt bontok,
de inkább maradtam, amíg elcsuklottunk
és végül megöleltük egymást
botorkáltam sátrunkhoz, ahol édesen alszol
migrénfalka vackává változott koponyám
mélyesztik tarajos fogukat
hallok őzugatást nyércosonást
halk, pillepalackborogató kémeket
forgolódom a földön – megváltás előtti fatty –
a hálós kisablakon egy mítosz dörömböl
ahogy az első rekedt doborgazi kakas hangja
mint fura félrekasztingolt szirén elér
összerezzenek, már megint
kezdjük kiűzetésben az utolsó órát
és mint azon a becstelen éjjelen
a hálát zengő kórus repertoárt vált
te csak szólj ahogy mindig is szóltál
repesszen a mértékadó fémes terc
oltári nagy árulás a kereszt alatt és fölött
üljük vacsoránk puffasztó mását
várjuk tenyerébe vert sátorcövektől
huzalokon át pengő kegyelemszakítását
Mire készülök
Dolgozataimat megírtam, lefeltem az ötösért.
Ráment a teljes hétvége. Péntek délután van,
mondhatnám végre. És most, hogyan tovább.
Biciklire pattannék, vagy sétáltatnám trikolór kutyám
kószálnék a Sziget pocsolyás ösvényein, fák közé rejtett
csapást fedezni, rég feledett szedrest lepni, facsarni
savanyúédes fekete leveket, csuklómat rántani, ha csalán
marja; szippantani fenyőgyantába a bölcs természet
részeként. Mint mielőtt degeszre tömtük lebenyünk.
Lexikális teherbe estem.
Ha nem bírod a tempót kallódás vár,
mesés vagyonát minimálbéren kitermeli előled néhány
zavart tekintetű zseni. Ilyen jövőt akarsz kincsem?
Válaszom olyan lenne, jobb, ha semmi.
Miféle jövőt. Ki mer itt ígérni. Azt se tudjuk
a múltat vagy a jelent kell hazudnunk, ha kérdeznek.
Mi lesz belőlünk? Adminisztrátor vagy katona,
győzhetetlen kommentelő, szót szó nélkül nem hagyó
igazságosztó, megbízhatóan balhét vivő stróman,
vagy külhonban kiteljesedő tudós, fölfedezi zárt
élővilágunk túlélési kódját, végig kutatva az amúgy
gondtalanságra hivatott éveit, megmenti azokat
akik majd lehúzzák.
Más miért tud ilyenkor mulatni menni? Csak nekem
nincs se péntek, se szombat. Ügyetlen kapkodok
perceim után, ujjam fénytelen tíz körömével klattyog
nyikorog az e betű.
Kancsómba mentateát töltök, izomból megírok
egy kémiaházit, fél hatkor már jegyzeteket gyártok,
– más ilyet kipuskázik – lövök egy földrajztérképből
kimaradt Wikipedia leírást; közlöm a formulákat.
Akárhogy számolom nem jön ki a befektetés
pozitív hozama.
Teleírtam magam és beadom, mégis üresen
osztanak ki. Fülbevalóm óra végi csöngetés,
agyam lefullad.
Eltelt harminc év, segélyért várakozom a sorban.
Gengsztereknek áll a zászló. Törölni kérném szépen
hiábavalóságom.
