Louise Glück: Külföldi látogatók

Valamikor azután, hogy beléptem
az élet azon korszakába,
amelyikre az emberek oly szívesen utalnak mások esetében,
de nem a sajátjukéban, az éjszaka kellős közepén
megszólalt a telefon. Csengett megállás nélkül,
mintha a világnak szüksége lenne rám,
pedig épp az ellenkezője volt igaz.

Feküdtem az ágyban, próbáltam kielemezni
a csengetést. Benne volt anyám állhatatossága és apám
kínos zavara.

Mikor felvettem a kagylót, a vonal süket volt.
Vagy a telefon működött, és a hívó volt holt?
Vagy nem a telefon volt, hanem az ajtócsengő?

2
Anyám és apám állt a fagyos
folyosón. Anyám bámult rám,
a lányára, női sorstársára.
Nem gondolsz ránk soha, mondta rosszallóan.

Olvassuk a könyveidet, amikor eljutnak az égbe,
meg sem említesz már minket, még a nővéredet sem.
S rámutatott halott nővéremre, számomra egy vadidegenre,
akit bebugyolálva szorosan ölelt magához.

Nélkülünk te sem lennél, mondta.
S ha nem lenne nővéred – az ő lelke él benned.
Azzal felszívódtak, mint a mormon hittérítők.

3
Az utca újra fehér volt,
a bokrokat nehéz hótakaró fedte,
és a fákra szikrázó jég fagyott.

A sötétben vártam, hogy vége legyen ennek a történetnek.
Úgy tűnt, ez volt életem leghosszabb éjszakája,
hosszabb annál az éjszakánál, amikor megszülettem.

Egész életemben mindvégig rólatok írok, mondtam hangosan.
Valahányszor azt mondom „én”, ezzel hozzátok fordulok.

4
Kint az utca csendes volt.
A telefonkagyló oldalára fordult az összegubancolódott
lepedők közt,
nyűgös búgása órákkal ezelőtt alábbhagyott.

Úgy hagytam, ahogy volt;
hosszú zsinórja a bútor alatt tekeredett.

Figyeltem, hogy hull a hó,
nem lett sejtelmesebb a környék,
csak minden nagyobbnak tűnt, mint a
valóságban.

Ki hívna az éjszaka kellős közepén?
Az aggodalom hív, a kétségbeesés.
Az öröm úgy alszik, mint egy kisgyermek.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)