Depresszió
Lebukott a falevél
a mélybe. Csalánhólyagossá
vált teste és fázott. A korai
tavasszal együtt a mulandóság
percei nyarat ígértek, de csak
köd szitált és kétségbe esett
fekete madarak cikáztak az égen.
Nevenincs sóhajtások rügyeztek
a felhők hóna alatt, majd szétrobbantotta
ezt a vásznat is a detonáció.
Hol az a műtő, amelyikben a
sebész összeilleszthetné a szilánkokat?
És az utolsó esők medreket ásnak
a csillagoknak… Festmény vagy kézirat e táj?
*
Hogy van az, hogy most egy maszkot
látok, de ebben az egyben minden ember
arcvonása ott rejlik, kiket ismertem valaha?
Egy egész gyűjteményem van félelemből
és boldogságból, de látom a gonoszság ráncait
meg fényeket a szemekben. Vannak homályosak.
Ők már öregszenek. A létezés tükre már nem
csillogó tó. Kutakba zuhan kétségbeesésük:
a mélyben a Kaszás táncot koporsószögekkel
jár. Nézem az elmúlás tükrét és elfelejtem,
mi az a halál, mi a születés. Tiltott gyümölcsöt
érlel a lelkem és Istent keresem szüntelen.
*
Higgyek neked? Azt mondod, fontos a bizalom és
dolgom van vele. De udvariatlanok a nappalok:
lerobban az autóm, szerelőt keresve
elveszek a telefonomban, és rádöbbenek
mindenhez kegyelem kell, még a gépekhez is.
Az empátia messzire röpült. Dühös vagyok és
csaknem sírva fakadok. Hogy jutok én most haza?
Csípőimből elfogytak a kenőanyagok, lyuk lesz
egyszer a helyükön és kerekesszék várja azt
a napot. Réssé lesz bennem végzetem és végre
kizárhatom a hiányokat. „Semmivé foszló árnyék”,
nem mozdulok. Holt meder nem hullámzik és
elfelejti, hogy nincsen. Ott vár valahol az úton, rezzenetlen.
Egészen más
„Hallottam a beszélgetők beszédét, a kezdetről és végről szóló beszédet,
De én nem beszélek se kezdetről, se végről.”
(Walt Whitman)
Szeretem a jó mondatokat.
A rosszakat is. Bennük van
mindenek kezdete, vége és
végzetünk is. Olyanok ők, mint
a mérgezett folyók. Nem tudhatod,
mikor és mi került beléjük,
de a színes szavak tumorai
jóindulatúak, s a mólóról láthatod,
hogyan ficánkolnak bennük a halak.
Körhinta- és vattacukor-formájúak,
illatuk van és mézeskalács-házikót
építenek a csillagok alatt. A gonoszság
azbeszttel borítja be a Napot, s így szórja
a mételyt nap nap után. Átlátszóak: a sebész
most metszi át a fémet, hogy a foszkő minél
messzebbre hajózzon el, s lám, mellénk
ül a béke, s hófehér kagylókkal szórja be
a partot.
*
A halálról gondolkodni olyan hiábavaló
és merész is: rémálmokkal tele és megváltó
szeretetben fürdő másvilági folyó. Hajók kötnek
ki partjainál, a rakományuk néhány feledésbe
merült ölelés, csók, virágcsokor, régi séták
emléke a parti fövenyen, s az a tény, hogy az
elmúlás születésünkbe kódolt üzenet, s gyermekként
még poncsóval is vacogós nyári délután, mikor
árnyak nőnek a házak falán, mert közeleg az este.
Az eltávozás az álmokkal kezdődik, de a nappal
hatástalanítja az éjjeli detonációkat, a levegőért
való hörgéseket, horkantásokat, s azt a pillanatot,
mikor mozdulni sem vagy képes és szavakat sem
formálnak ajkaid. Majd a legelső fénycsóva óriási
napelemmé hajtogatja ki életszárnyaid és napsugarak
győznek le kalitkákat, hiszen a remény sétapálcája
a mindenség fonákja, ahol Isten szemében számtalan
Tér és Idő születik, így hamarosan új hajók kötnek ki
a fűsátrak mellett a tengerről ideutazó laposkövek fölötti
jövőben. És hosszúra növesztett haját dagálykor mossa
csillogóra a móló.
[kihajtottam a betegszoba árnyát]
„Ujjongj ó, part és csengj harang,
én zordan gyászolok.
A kapitány a padlón
kiteritett halott.”
(Walt Whitman)
kihajtottam a betegszoba árnyát
és remények hajói indultak szerte
az égi széppel díszletezett mennyezeten
aranypor szálldosott az ólmos csöndbe
és körhinták repdestek a csillagok
obszervatóriumában és szempilláim
hozzáragadtak az esthez
és az ágyam pörögni kezdett
kacsalábon
*
a sokadik jelen újabb végtelenbe
röpített forgott velem a világ az
infúzió énekelt és lassan csorgott
alá ennek a felturbózott álomnak
miben mesék szöktek a végtelenbe
hősei közé engem is beleírt a szerző
pedig nem tettem csodákat bennem
süllyedt újra és újra a valóság és
felrobbantotta a halál titokőrző
kulcsait és tudtam ma
más koporsóját engedik alá
*
Nem tudom, hogyan és miért,
ma mégis megküzdök az árnyakkal.
Kilépek önmagamból. Ráfeszülök a keresztre.
Sebesek csuklóim, bokáim, s légbuborékok
hadai zúgnak át hörgőimen. Aknák. Ezek kísérnek
a túlsó partra, miközben alázuhannak a bombák.
*
Megvédem a citadellát és a citedella
engem óv, nem mállik, nem reped,
a Golgota mégis kérdőjelek hazájává válik
Isten kezében keresztlevél szentelődik
nem lehet tudni kinek szánja, de Gábriel
leröppen érte nyomában csak szóközök maradnak
és harsona meg füstölő és egy éledező olajág.
*
A Nap itt izzik szemeimben.
Trambulinon gyakorolja a salto mortalét.
Ijesztő görcsök borogatják a bútorokat.
A homlokom mögött a szekrényekből
kiröpülnek gyermekkori játékaim, rájuk csodálkozom.
Már nem ismernek meg és én sem tudom
a nevüket, izzadság csorog szájuk szélén,
és émelyítően halálszaguk van.
*
szivárványos zárványok keringőznek
a fejemben és maga a tenger vagyok
elnézem saját szépségem miközben
látom mennyi de mennyi foszló
test otthona a lelkem meg fényeké
és sötétségé is egyben így eltévedek
önmagamban és nem hoz Ariadné
sem gombolyagot hogyan hajózzak
így ki ebből a matt helyzetből
fogaimmal tépem a sós vizet majd
egy hínár karjában virágzó kertté
lesz az óceán ami elvész valahol
a messzeségben pedig odatartok
érintésre éhes testem tüzét oltani
csak a nagy vizek képesek mit nekem
tenger móló sirályok halpiac
a fények centrumában lenni az lesz
majd a valódi élvezet és csoda is egyben
hiszen rá kell döbbennem hogy nem
vagyok más csak egy ember ki éppen
túlélte saját mulandóságát és még
Isten is elmosolyodott mert nem
engedett belefulladni egy álomba
mit lázas fantáziám kreált és sebészi precizitással
összeöltötte lelkem pedig egészen
megbarátkoztam magával a helyzettel
és búcsúzóul még meglengetett egy
szétszaggatott vitorlát a hajókürt alatt
rejtőző halál
