Pessoa újholdja
a hajnal szétfújja az éj kormát
mit a tegnapi fűtés után kéményseprők
kotortak ki a kályhák nyakából
a változás pihéi fel-felizzanak
mint egy-egy váratlan zsarát
a Hold teknőjében fel-felrémlik
apám és anyám arca és visszatükröződnek
a Tejóban éppen a São Carlos tér 4-es számú
háza előtt ereszkednek le a dombról és azt
suttogják délután három óra tíz Dionísia
nagyanyám örömében táncot lejt és forog- forog
a világ Chevalier de Pas most szed le egy
felhőt az égről és harapdálja szüntelen
újhold van emlékeim után kutyák loholnak
lihegve apám hörgő tüdeje sípol és megijedek
hííííí köpködi légcsöve örvényfélelmet
kavar lelkembe a betegség rémképe
a távolban kakasok kukorékolják
a reggelt még élünk senki sem bolondult
meg és felölti aranypalástját a nyár
*
a jelen nem számít nem vágytam még
soha ennyire a jövő illatát drog és heroin
nélkül élek nem látok saját fejembe a szívem
egy kő mi üresen klotyog mazochista természetem
João Miguel Rosa kapitány felbukkanásával
magyarázom ki süketen bámult mint mostohagyermekét
szeretni akart de nem hagytam Dél-Afrikába
sem tudom miért vitt ártatlan bárányka voltam
ki senkinek semmi gondolatát nem árulta el
hosszú éjszakákon bámultam a Holdat
fény seprűje hogyan pásztázta házunk és
árnyékom miképpen nyújtja hosszúra
felnőtté így váltam noha csak csalódott voltam
Lisszabon egéről csillagok hullnak
Lisszabon egéről csillagok hullnak
meztelenek akár a héjuktól fosztott
kagylók és elporladnak ha földet érnek
vagy elnyeli őket a Tejo de csillámporos
körülöttük a mindenség és lágy zene
árasztja el a lelkem a költészet varázsa
új operákat teremt míg én a két kávéházam
közötti utat nap nap után megteszem szívemben
hallom az áriákat melyekből majd
prózákat ír Bernardo Soares és csend-kövekből
katedrálist emel mert Lisszabon egéről
csillagok hullnak és esőerdők teremnek
csóváikból ahogyan földet érnek egykori
őslakosok támadnak fel de most nem hagyják
elüldözni maguk gólyalábakon sétálnak és
pajzsuk liánokból fonják tündérrózsák
segítik őket a harcban egymás kezét fogva
emelnek gátakat jövendőjüknek de ezt
senki más nem láthatja csak Fernando Pessoa.
Fenékhullámok alá süllyedő megingó hitem köteleinek dalaiból
„Öregeké is vagyok, fiataloké is, bolondoké éppúgy, mint bölcseké,
Mással nem törődő, mindig mással törődő”
(Walt Whitman)
nem szorítom szájamra az ujjaim sem a billentyűket nem ragasztom le
és kéznél van a tollam és a mindent tudó füzetem habár néha önmagam
sem tudom elolvasni az előző napi írásom és ez dühít miként az is hogy
a legjobb verseim éjjel születnek a fejemben éppen elalvás előtt a másnap
pedig elrejti előlem az emlékezet miről is gondoltam mindenképpen
papírra kell vetnem a mozgó világ zajai pedig felrügyeznek és minden
égtáj felé szökellenek így akkora a hangzavar mint amikor szimfonikus
zenekarok más-mást játszanak egymás mellett én pedig hallom a kórust
nagyopera készül nem lehet véletlen” Keopsz király temetése, óaranyban és Bennem!”
így játszadozik velem a képzeletem mert a lisszaboni opera épületével szemben
születtem és most a valóság felcsavarodik agytekervényeimben a kikötőben
sétálok éppen a móló fölött a sirályok röptükben biccentenek nekem mosolyogva
emelem kalapom a gyermekkor újjászületik bennem zöld kutya röpül hátam
mögött a kék ló sárga zsokéval hasítja az eget a távoli hajók legénysége
fiatalok és idősek foghíjas nevetése hintázik az árbócokon azt gondolják egy
hatalmas bohóc vagyok ki ködbe vesző glóriám egy kaján tündértől szereztem
esténként pedig vörös szőnyegen hasalok ebben az engem éljenző tömegben
és hallom a csellót hallom a kart a horgonyt felszedőkét és a létet ünnepelem
Nyári akvarellek
a hullámzó hőség
beleizzasztja a tájba
a nyár parazsát
nem hamvad csak ájulásig
szomjúzik a táj
tűzcsóvák nyaldossák
a házak falát
kazánná fűtik szobám
ágyam kicsúszik alólam
akár egy elvétett loccsanás
vörösre sminkeli arcom
úgy mossa hajam a sárga
korong és akár egy vaku
világít szemembe a fény
felpúposodik a járda és aortája
reccsen bakacsin halál
fújja az emberiség végét
megsebzett bolygónk
lélegeztetőkészülékre
szorul és sminkje is
lehullik róla ahogyan
maszatos arca esőért
zokog
Installációk
1.
Egyik kezében egy bot, másikban szemeteszsák.
Abban egy összetört, színjátszós pohár, ételmaradékok,
használt papírtörlők halmaza, üresen tátongó gyógyszeres-
dobozok. Görnyedten viszi a szemeteskuka felé. A Naptól
szétrepedezett járdán óvatosan kopogva keresi az egyenest,
miközben nagyokat nyög, néha felszisszen. Egy alak a hőségben,
majd ugyanez a sötétben. Nem emelhet két kilónál többet.
Betegsége árnyékot rajzol a város töredezett betonszívére.
Itt élt, s itt is hal meg, mielőbbi mennyországot remélve.
2.
Árstoppos termékek üresen tátongó polcai és túlkínálat
a rosszul beárazott – a kasszánál hideg zuhanyként éri a
figyelmes vásárlót – méregdrága élelmiszerekből, labirintusok
között egymást taposó vásárlók, mert mindenütt kipakolás van…
Tömött bevásárlókocsikról leszédülő dobozok. Egyetlen pénztár.
Hosszú sor. Káromkodás. Ariadné fonala vakon gomolyog,
nyomában a boldogtalanság nyomorog.
3.
Facebook-ismerősök kelletik magukat a képernyőn:
egy vénasszony kezében mobil, jobbfajta, háta mögött tükör,
készen van a története mára, kissé túlexponálva. A másik is
csak önmagát fotózza, miközben csillagokat szór magára…
„Lájkold, kérlek szépen! Ez most a csillámos énem.”
Nem látszik, csupán az arca, magamban küldöm a fészkes
nyavalyába. A harmadik tudományos értekezést tart, a negyedik
könyveit mutogatja, luxuslakások és nyomor mind beleférnek
egyetlen, pillanatképnyi sorozatba.
4.
A lóca most üres. Délután megtelik sorsokkal, színekkel,
nyújtózkodó nyakú, vizslató szemű némberekkel. Az egyik
mindenkit megbámul, a másik ruhákat osztogat, ma volt a
kuka ürítése, ügyesen megszerzett kincseit hálára cseréli, a
mai jószándékát százszorosan is visszauzsorázza… A következő
rosszindulatúan sziszeg a fogai között, mikor a jelen nem
lévőt ostorozza. Lábaik bütykös sora égbe meredt fájdalom,
de nem beszélnek róla.
5.
Lépcsőház, poros, pókhálós korlátok,
nyitott bejárati ajtó, fullasztó benzinszag,
kanyargó gázvezetékek, kiplakátolt megfeddés,
veszélyes hulladékok és egy címke, mi azt jelzi:
egérméreg ellen a K1-vitamin hatásos…
Mindenütt harmincas tábla a környéken,
kiemelt zöldterületen járunk, kérem szépen,
a kamionok mégis a háromemeletesek között
száguldva viszik az összetevőket a közelben
épülő akkugyárhoz. Hatékony nyár, áremelkedések,
sok-sok szomorú fecskefészek.
6.
A légy körbe-körbejár a nyitott ablakon,
nem találva az ajtót, min kiléphetne a fényre:
a légy, az ablak, a függöny, a kinti lég,
vicces állat ez a légy.
7.
Az üveg túl nagy, az uborka kevés, a fedő alatt
lében úszó kenyér, s hozzátapadnak, akár a csipkék
a kovászosnak készülő apró zöldecskék. Lehetnének
akár óriási szöcskék. Zavarosodik a kapros, sós víz.
Himaláját sohasem látott pakisztáni, rózsaszín kristályok
azt sugallják, ez nem installáció, legyen inkább fermentáció.
8.
Netes vásárlás. Felszólítás: „Értékelje a terméket!”
Megosztom tehát véleményem: „Öt centiméterrel
rövidebb, egyenetlen, s olyan, akár egy szarkofág.
Túldíszített csipkés a széle, a magassága sem a
terméklapon írott, ha nem tudnám, hogy matrac,
koporsónak tűnne, négy ember is kevés felemelni,
nem kaptam sem számlát, sem visszaküldési űrlapot,
a fene egye meg ezt a mostban születő holnapot!”
Eleven kör
képes vagyok elsüllyedni önmagamban
de levegőért egy búvár kiállt
kinek nincsen oxigén tüdejében
és már egy palack végén sétál
kagyló árnyéka van miben
igazgyöngy bujkál ám nem érdekel
kaleidoszkóp énem sokkal szebb
drágaköveket képzel magára
naconxipáni topázt kéket és hófehéret
mindkettő szárnyakat növeszt és
messze visz innen mint gyermekkoromban
a papírhajók sóhaja tócsákban úszva és
az akkori kisgyerek ma is a legjobb
barátom esténként magamhoz ölelem
és fülébe súgom ne félj megvédelek az
ágyad alatti barna ördögtől nem engedem
hogy elvigyen inkább lepkéket küldök
szemeidbe kik varázslók és kertjükben
álommanók ölelkeznek majd körtáncot
járnak veled és néha még nyílnak bennem
új kikötők de rajtuk a hajók mind zátonyokra
futnak ami nekem tenger volt az csermely
csupán és kövekkel vésem a parti fövenyre
elveszett, ó elveszett na’conxypan
