M. Fehérvári Judit: Utazás Na’Conxipanba – Első lépések

lépteim színes
vásznakra száradnak
kezeim botot ragadnak
mikor az indulás ideje
nagyot hörög bensőmben
és lebukik a kőgalambok
alá megkeresni létem
egykori palettáit melyekből
kiperdülnek a színek
és gyermekkorom kaleidoszkópja
újra csodákat teremt bennem

rossz csípőimnek szárnyat festek
hosszú tollakat a madárnak
fényes grádicsokat az elmenőknek
és térképeket az érkezőknek

nyitogatom gyermekkorom
kapuját amit úgy szerettem
a fehér cicám ott szökött ki pedig
és hetekig gyászolt a lelkem

nem bontom többé vitorláim
a hajó meg sem rezdül bennem
csak zátonyokkal tele a tenger
és színeit a mélység torka elragadja

*
ma megállított egy fűszál
kékesfekete haját egyre csak fonta
és megkérdezte tőlem vele tartanék-e
Nakonxipánba a csodák dorombolását
hallgatni és rézsútos óriások dalait
lekottázni hirtelen meg sem lepődtem
olyan gyorsan akart vitorlát bontani
míg Itália nem vakfolt a térképen és nem
indul világot látni Beatrice hogy
a balsorsa soha ne engedje Dantéval
találkozni egy hídon ahol a karneváli menetben
akár egy szöcske messze szökken

*
a küszöbben minden összefolyik
a nakonxipáni léptek a középkorból
a még most pelyhedző reneszánszba
csavarodva surrannak mindig álruhában
a dalok a madárcsőrú cipő a csipkezsabó
a sok könnyű madárpehely szépségüktől
egyre csak hátrálok nem tudom zokogás
nélkül megfesteni az ajtó csodáját a
varázsló süvegét és önmagam a sárban
*
ma Lodovico vagyok Na’ Konxi pan hercege
mindenki ismer és fejet hajt előttem és
sóvárogva bámulnak mikor Beatrice belém karol
aranyló zöldes színű a táj én kivöröslök
belőle szívem hölgye hófehér galamb
és messze szállunk elhagyva a Vajkutya
utcát hol némán suhan utánunk Bam a
házmester szökni innen nem lehet immár
soha babonák kötnek a zarándokok fejébe
*

az anatómiám nem boncmestereknek terveztem
a Varázsló kertjében szenvedély ég hattyúi nyakad
kibontani nem engedik a köréje tekert gyöngyök
így szemeid íriszét föntről is látom és óhajtom
ajkaid érintését telített illatok szállnak jobbról
barna tónusú világom megosztom veled hű kedvesem
*

egyszer arra gondoltam hogy megmászom a tengert
hegyei nagy csatákra hívtak és
„Ma látom Lionardót és ma él Pauline.”
nagy tölcséres virágok borulnak elém ahogyan lágyan
ringok a parton és ujjgyakorlatokat végzek vízi orgonára
kaukázusi topázból rakom ki az utat és felkiáltok
Bucorkának a harangozónak a világítótoronyba
zúduljanak a színek égjenek a tüzek ha jön a Létra
és szökőárrá változom mert a Mulandóság én vagyok ma
*

Auréliát faggatom miért ölte meg magát
festem az árva arca fölé omló glória haját
a hullákkal foglalatoskodó szolga elillant közben
én pedig libabőrös leszek a nyárban ezzel a lánnyal
életében nem foglalkozott senki sem annyit
mint én most halálában és elrohanok onnan
ahol az örök modell sem hisz a feltámadásban