Mátyás Emőke Ibolya: Ars poetica – versek

2023. június 10., 08:38
Szemadám György: …csend… (olaj, falemez, 56 × 69 cm)

Ars poetica

Gipszből öntött madarakat
teszek az ágy karfájára.
Éjszaka megfesti őket a csend:
sűrű lehelettel keveri a színeket,
s ráfeszíti a gipszre az álmaimat.

Az ég felé tör a teremtmény,
vérmes szeme megszállottja a kéknek,
űzi, repülve hasítja a párát és a deret,
majd – elérve a jeges, isteni mennyezetet –
porrá őröli a tollakat a csont
és a szárnyak adta lendület.

Finoman hull vissza a gipsz,
sárga szélű papírra kenem reggel szét:
megszülték magukat a szavak.


Sorsom, hogy nő legyek

Fehér gyolcs szövetre
formátlan rongyokat varr anyám.
A piros a gyermeki viselet,
a zöld darab már asszonykori.
Szétszaggatott szoknyák
és foszló szalagok darabjaiból
életút, s egész térkép ami lesz:
Látja magát a csüngő szálak közt,
s ha meglebben a szövet,
azt hiszi, kiengedett fürtjeit borzolja
a nyár-esti szél.

Imádkozik, a rongyokba belelátja
bűneit, nagyanyàmmal közösen mormolt
átkok és áldások sorait.
Szétszórt, száraz hagymahéj
recsegett mezítelen lába alatt,
a sötétben a konyhán átosonva
a tornác faragott padján várta apámat.
Vagy bár egy árnyék közeledtét.

Határozott és száraz a keze,
mozdulatai nőhöz képest erősek és merevek.
Minden öltés után megcsillan
a tű fémes, tompa fénye,
s mintha cérna híján, a fény tapasztaná
össze a színes rongyokat.
Emlékeit rávarrja a fehér gyolcsra,
gyermekét-engem leterít vele,
átadja a női sorsot:
sorsom az, hogy a terhét átvegyem.


Napi szemét
B. L.-nek

A szemétbe kerülnek a tettek,
betömik a zsákba
és hagyják hogy magukban rothadjanak.
Az ölelés és a biztató szavak
minden értéküket elhagyva
szagukkal betöltik az épületet,
és körbetekernek téged.
Üres vagy.
Rejtegeted magad,
nehogy összetörjön egy érintés
és minden félrenyelt hazugságod
Ordítva meneküljön tőled.