Mátyás Emőke Ibolya: Versek

Metamorfózis

Látod a démont, ott áll előtted,
Fekete selyemmel ölel.
Borzong a lélek, segítségért kiált,

Szemedet fedi a sötét anyag,
De erős a fény.
Ismerős a démon, mindig veled volt,

Az áttetsző selyem anyaga tisztul,
mint régi szóra rím, ha ráfeszül.
Dereng az értelem, de végül
pontatlan sötétbe menekül.

Így véd tőle, de most megtörik,
A biztonságban szárnyad él,
újra erőre kap,

alattad árny kacag, majd meghajol,
önmagad kísérted, fölötted a Nap.
A sötét árny átvált, szemedet vakítja,
míg az ölelésben átalakulsz.

Első második

Most van vége másodszor, de az első…
na az!
Ha abbahagyod a táncot,
lelőtt madárként alázuhansz.
A zene nem, nem perzsel többé
az ütem sem vet hullámként a partra.

Most vége másodszor, de az első
meg a harmadik, majd…
Ha tönkreteszed a hangszert, benne a zenét
És a húr már csak drót, fogságot sodor,
A dallam nem üdíti,
S a hangjegyek sem írják le lelkedet.

Próba

A szépség nálam valahol
itt kezdődik:
te sem láthatod,
az ébren töltött éjszakák árnyékát,
a véletlenül elengedett sóhajt,
és hogy mi áll a mosolygóráncok
tonikus összehúzódása
mögött.
Vagy az ambivalencia
is gondtalanul mutatja arcait,
talán ez számodra is érzékelhető.
Különbséget tenni akarat
és elvárás között,
lebegni a fehér, szaggatott vonalon,
várni egy kézre, hogy visszarántson,
de egy időben
gyűlölni a segítségért.
Valahogyan én is a tudat alatt állok,
s aki igazán irányít,
az a világ maga.
Nincs önakaratom,
még kevésbé tudok
magyarázattal szolgálni.
A felsőbbrendű szól,
hogy lassan lejár az időm,
s megvadult oroszlánként,
Ösztönösen kísérlem meg
a sorsot térdre kényszeríteni.
A kevés megmaradt időben fogok
végre fényt látni,
még ha félek is tőle.

Vallomás

Rossz színésznek vallom magam,
mert a kifeszített lepedőn
átvilágító fény alkotta
árnyékban
nem ismerem fel magamat.
Sajnálom, hogy a rózsa foltot
hagyott a papíron,
és a te bőrödre emlékeztet:
véraláfutásban a szerelem.
Az által, hogy megcsonkítom
a tökéletes hálózatot
a bőr rétegei alatt, nyom marad.
S ha pír helyett vér serken
az ajkadon,
akard, hogy remegjen a kezed,
hogy a mikrofonba kiáltott
szó tovább éljen,
s a dal alatt levegőhöz jussunk
csak egy pillanat,
amit életünkben valóban
– öntudatlanul
belevésünk a füstfüggönybe.
És talán rossz színésznek vallom
a bőrömön viselt ént
– aki fél, hogy a függönyt egyszer felhúzzák,
s valaki meglátja, miközben
talpa alatt nincs vörös
bársonycipő,
és mezítelen lába nyomot hagy
a poros padlón.