Mezey Katalin: Versek

Ballada

Háromszor kiáltottak a vének:

Ó, Ráma, Ráma! Légy velünk!

De feldobogtak a csodamének

a Gangá partján, a gyepün.

Ráma, fekete szemed bokra

 a szent folyón a csillagok,

gyémánt szalag szép homlokodra,

szerelmed nélkül meghalok.

– Kedves, nyilam kilőttem én

hosszúkás szemű szarvasokra,

de Észak ólomszín egén

kígyó fonódott fátylaidra. –

Hajam a vízbe lógatom,

szememből vízigyöngy virágzik,

bánat pörölye vállamon,

szememből arcod úgy hiányzik.

– Íjjak pengésén vettelek,

a tenger véremtől habos,

ki életemnél kedvesebb,

tested más kartól illatos.

Ráma, szerelmes két karod,

elefántcsontszín homlokom,

tengervizébe hullt napok,

kígyómarás a combomon.

– Hűséged, eltört rózsaág,

hűséged szent, mint a folyó,

kínom hajója, karcsú nád,

jaj, ölni, ölni volna jó…

***

Háromszor kiáltottak a vének:

Ó, Ráma, Ráma, jó király!

Dobogjanak a csodamének!

Száműzetésed, ím, lejár!

Gangá istene, légy velem!

Megjöttem én, hogy hívtatok.

Észak és Dél a két kezem!

Ne nézzetek rám, asszonyok…

Miféle világ ez?

Miféle világ ez?

Elveszi agyunktól a mámorhoz való jogot is,

s mit ad érte cserébe?

Ezt a patriarchális tunyaságot,

büszkén, hogy itt senki sincs

becsapva egészen.

De az idegek már többet akarnak,

a kicsinyesség kárpitja mögött

nyűglődnek a nemlétező falak.

Elsorvadok a gyönyörű reggeleken,

az őszi szőlőhegy alatt,

a fájdalom

fegyelmem jókedvéből kiüvölt.

Értelmes arccal hajolok

a hiábavalóságok pora fölé,

s nem akarom tudni, mi tölti be napjaimat,

a bolond is, dominókat tologatva,

megszállottként robotol:

komolyan nézek a tükörbe,

hátha nem bőgök, s nem röhögök magamon.

Beérem én is a legkevesebbel?

Nyugtot adjon a ház, meleget a radiátor,

ölelést a hitvesi ágy?

Az elhagyatottság gyengeségemre rátalált.

Védenek tőle a tányérok, az ingek,

a fölmosni való folyosók,

ez a szűkreszabott, piszkolódó világ;

ezek a hitvány barikádok

szívem egy rúgására leomolnának,

ha nem épp védelemül állnának körülöttem.

Bennük is ott a sivárság,

de a szükségtelen élet félelme

messzebbre marad, ha elhitetem,

hogy kezemmel kell fönntartani azt,

aminek értelme alig van.

Hőségfekete

Minden gonoszra képes éjszaka.

Hamis aranypénz odafönt a Hold,

széle kopott és szürke, mint az ólom.

Nem fénylik már, csak alvadtan dereng,

mint aki ingyen nem akar hazudni.

Úgy érzed, hogy a hőségfekete,

gyanút lebbentő lombárnyék mögött

ellenséged rejtőzködik. Ártó tanú.

Visszatérő sorok

Kedvesem, itt e fák töviben

értelmetlen lesz minden az esttel.

Jönnek tökmagköpködve a lányok,

gyűrött kabátban. Felkiáltójel

meztelen lábuk a padok alján.

Mindenem ez a felemás szerelem?

Mint köszvény tér vissza az év

egy-egy változó szakaszában,

s mindegy, eljut-e hozzád,

szívedben te sem változol.

Magamat szidjam? Szidjalak téged?

Makacsabb törvények védenek bennem.

Rossz gondolatok serege

lobog-fut előttem, démoni, démoni…

Ócska szavak.

Mennyire más volt, amit akartam.

Fordított Kőmíves Kelemen

Jaj, nékem, fordított Kőmíves Kelemen,

palotám falait növelő szerelem,

vertvasú csákányom hiába emelem,

felszökken, felépül Dévavár ellenem.

Elbontom estelig, felépül reggelre,

elbontom reggelig, felépül estére,

egyedül ne legyek foglya is végtére,

bontom, de megépül reggelre, estére.

Bonthatom vágyaim kőfehér falait,

űzhetem, hiába, építő hadait,

az ész most kicsi úr, kicsi úr, nem segít,

falakba, falakba vagyok berakva itt.

Jaj, nékem, fordított Kőmíves Kelemen,

palotám falait növelő szerelem,

vertvasú csákányom hiába emelem!

Felszökken, felépül Dévavár ellenem

A város

Be kéne tiltani a Várost.

Az utcák vizelettérképeit

böngésző kutyákat,

a hiúzszemű kamaszlányokat,

a cigarettázva didergő fiúkat.

Be kéne tiltani a kövér dakszlikat

vonszoló öreg néniket,

a kopaszodó akácosokat,

a beton-kártyaasztalt,

az úttest szélén fekvő verebet.

Be kéne tiltani a tolvajokat,

bérgyilkosokat, meg a kérges kezű,

iszákos szegényeket, akik olyan

meggyőzően árulják magukat.

Be kéne tiltani a falánkul csipogó

pénztárgépeket, a kólát vásárló

szerelmespárokat, a sok nejlonharisnyát,

körömcipőt, a papírzsebkendőt

és a fogkrémeket. Az arany

cigarettásdobozokat és a

simákat is. Meg a sötétet,

meg a hideget, és a szelet is,

ami a koszt a szemünkbe hordja,

meg a szmogot, ami ránkborul.

Be kéne tiltani a Várost,

a gördeszkával csattogó gyerekeket,

meg aki súlyos táskáját cipeli.

A liladzsekis óvodásokat,

és a zölddzsekis óvodásokat,

és a lila-zölddzsekis óvónéniket.

Be kéne tiltani a szegény őrülteket,

és a gazdag őrülteket,

az ezüstautókat, a mercédeszeket,

a trabantokat, wartburgokat,

meg azt a háromkerekű kiskocsit,

amire papírt tornyozott fel valaki,

és azt is, aki tele szatyor

eldobott üveget cipel,

és mindazokat, akik

eldobták az üvegeket.

Végül a csikkszedőket,

a selyemzakós polgármestereket,

a kilukasztott villamosjegyet,

és a villamosmegállókat,

meg a sínen fekvő részegeket.

Józanokat. Be kéne tiltani,

hogy szabadon futkorásszon

körülöttünk a szél.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. augusztus 25-i számában)