A követ
Eléd megyek.
Megkérdezem, így akartad-e.
Érintsd ajkunkhoz az ecetes rongyot,
küldj esőt a haldokló fákra.
Közülük egy
Befalazva a vég nélküli éjbe,
elvesztették emberi voltuk.
Megcsalnak, ahogy megcsalták őket is,
kinyúlnak érted, hogy magukkal rántsanak.
A hajdan birtokolt kertet ígérik.
Hazudnak vigaszt nehéz órádon.
Egy vagy közülük.
Távolok
Jégpáncél fedi egy nap a tengert
s a fagyos szelek elérik házadat.
– Senki nem lesz veled. –
A hely ahol az istent kerested,
magába nyel.
Várakozás
A holdat figyelték, az éjjeli erdőt.
A napfényben fürdő madarak árnyát.
Utakat, tavak örvénylő kékjét.
A végpontja felé száguldó végtelent.
Várták hogy megszólaljanak.
Ima
Táncol,
csengők sikoltanak.
Lángol körötte a rothadó avar.
Felmutatja a fekete napot.
Istenét hívja.
Zaj
Lehunytam szemem, bántott a sötét,
nem akartam látni az árnyat.
Hallani ahogy csattog agyamban,
előre – hátra dobálta testem.
Sírtam s csak egyre hívtam jöjjön már.
Szabadítson meg.
Szabadulás
Menj ki belőlünk kérte a Démon,
világunkat bejártad, ismered.
Mindig is más urat szolgáltál,
hagyd el örökre szikrázó tornyaink.
Tavasz jön, nyár jön, napfényt, esőt hoz.
Munkát, gyümölcsöt a felszántott földeken.
Térdelj eléje s fénye majd rád ragyog.
Minden övé itt.
Béke
Ázik az űr jeges fényében,
remeg szárnyában az elhaló ideg.
Az üveglap alatt egy pillangó énekel.
Éj
Megöregszel, akár az erdők
és minden egyre idegenebb.
Faltól falig, maradék utadon,
nevet egy hajdan volt Isten.