Reggel a Duna-parton
Virrad. Most veled ébred a nap, s te az ablak előtt állsz,
szép kezed int, és indul a reggel e tétova csendben.
Nézd! Hogy lobban a víz tükrén az est maradéka,
s lomha hajók még ringnak a vízben, s ömlik a partra
a fény. Jó megölelni e hűs szoba titkai közt és
tudni hogy újra szeretsz, és újra van életem végre…
Nyár
Viharok jönnek,
lóg a nyár nyelve,
felhők a habok,
széltől terelve.
Szőrös záporok
csiklandják a tájat,
hízik a fű, a rét,
sárga nagy hájak.
Lobog a nyár is,
tűz lett a kedve,
megáll a parton
náddal üzekedve.
Lobog a fény is,
s az égi tenger
csak egy felhő, mi
búsan mereng el.
Aztán a távol
elnyeli a szelet,
s amik maradnak,
apró ékszerek.
Színház
Mától másképp kezdek írni… mert
megmutattad, hogy színház vagyok,
a színpadon, ott legbelül a gondolat is,
unott, rossz színészként oldalog.
és a közönség is egyre ritkább,
s gyakran, ha megakad a szó – ásít,
s néha követelni kezdi, hogy jöjjön
egy új színész, egy jobb, egy másik.
pedig a darab a rossz, nő fojtja meg
gyermekeit, s apára támad a fia,
s az a sok fej, csámpás lélek követeli,
hogy legyen minden tragédia.
Ács legyél és készíts bitót, mérnök,
hajlítsd meg a világot, az eget és űrt, a vasat,
Élj és ölj, teremts és pusztíts, s dőlj hátra,
s nézd, ahogy a világ ketté hasad.
Október
Hidegebb lett,
a mai est már nem késett,
s a lomha fények közt
toporogtak a kerítések.
Vaskos kémény járta az utcát,
üszkös életek őre,
elrepült a ködök felett,
éber fények lökdösték előre,
szemben templom állt meg,
hallgatott e szelíd imafészek,
a hold még rákönyökölt,
s a villamos is sárgán
fütyörészett.
Most az est egy pillanatra
megáll, majd int,
s megilletődve lógnak
lomha fényeink,
tornyok messze,
mint az éjszaka szarva,
szorongásunk lámpákba csavarva,
aztán jön a csend, az éj, köröttem ében,
mint a hiéna, néhány lámpa vicsorog
az utca börtönében.
A felnőttkorba döfködő élet,
hegyes pallosán vitt el onnan, a múltból,
mint egy ítélet
s egyszer megérkezem talán,
ahogy rohan velem az
égomladékos évek hasfalán.
Vallatom magam, hogy mire kell
büszkének lennem, kire vagy mire?
Hogy felértem a kamaszkorok tetőire,
s még a lelkem ugyanezzel a hévvel örül,
miközben annyi halottat dédelgetek magam körül,
hogy fejfákká vallatom az ötvenöt évem,
s ezernyi percét ezernyi napnak újra élem.
Csorgó nyálával előmászott
a lombokból az esti szél,
s két rozsdavörös tüdejéből kifújja
az alkonyatot az ég, az ég, mely
nyápic tornyok létráin
lefelé csúszik,
s elpattan a hold húrja,
s a sötétség belefúrja
lompos iszonyát a tájba,
míg a város tompán és fájva
kondul a harangok ércmedréből
felcsobbanó folyókkal.
Hajadra aranymosók
találnak az égi folyóknál,
mikor a koraőszt himbálja
az ég alatt a végtelen idő,
mely szűkre szab örömöt
és a szenvedést tágra.
Miféle isten festett e világra,
saját szívébe mártva konok ecsetjét?
Szemed elcsendesült zöldje,
mint az őszi búza,
csengő fényekkel lobog vissza onnan túlról,
melyben minden szín derűs és víg,
s mely már nem földi,
s talán égi volt mindig.
Tél az ablakomból
Fázós volt ez
a januári reggel,
szúrós nyelvekkel
nyalta a tájat,
s ahogy a széltől a hó száll,
majd újra lép egyet,
s más fák között kószál,
már vártam a tavaszt,
a fényt, a zsivajt,
mely ezeken a fákon is kihajt.
Ülök egymagam, s bámulom a reggelt,
köröttem a ház, mint barakk,
rajta és benne szálldosnak,
foglyul ejtett napsugarak,
s én, mint rossz kártyás, ki
napok óta veszt,
hirtelen azt látom,
hogy minden tárgy élni kezd,
fények magasodnak, a csend
ólmos buborékként száll,
s arra gondolok, hogy bárcsak
itt lennél és sóhajtanál,
levennél egy könyvet,
tudnád, hogy testvéreim ezek,
s mind vértanú is, és engem véd,
s Te unottan letennéd,
mert tudnád, hogy nincs más,
nem vagy anya vagy nővér,
de én tudom, több vagy náluk,
s miattad már nem fáj a haláluk.
Régen, a Kandó út végén
volt egy kicsinyke bolt,
emlékszem, mikor valaki ott
egy foltos nagykutyát elgázolt.
Az autónak még meg sem
sérült az eleje,
csak piszkossá tette
a kutya agyveleje.
Még támolygott, sántikált,
s mikor est lett,
hörgött, majd kimúlt,
s akkor láttuk, hogy a hasa kifeslett.
Három hete még karácsony volt,
soha nem beszéltünk róla,
de mindig úgy gondoltunk rá,
mint egy közelálló haldoklóra.
Néha ez a kutya meglátogat,
s ott ülünk az ablak előtt hárman,
a kutya, gyermeki létem
és énmagam így, januárban.
Nézzük az ágakat, repülnek
a fénytől, mindegyiken szárny van,
a falamra vetülnek,
s gyilkost látunk minden árnyban.
És beszélgetünk: „Barátom,
nem tudom, hogy örülj vagy félj-e,
csak azt érzem, hogy nem maradt más,
csak a szavak meztelen zenéje:
hogy az ember porszem és sivatag
majd rög és újra rög,
aztán újra por, s hogy miféle mérnökök
alkották, hogy mind gyilkolni tudjon:
a száj, a szem, az ideges agyvelő,
a fegyverként viselt kezek,
s nincs ki elpusztítsa
e pusztító szerkezetet.”
