Tánc
Halkul az éj.
Alszanak a fák.
Szerelmes leveleik
összekapaszkodva
a hajnalpírt várják.
Keringőznek a csillagok.
Jobb láb hátra, oldalt, zár.
Bal előre oldalt zár. Négy negyed
fordulat jobbra és így tovább. Női
lépés, férfilépés a csillagos éjszakában.
pedig mindez nem más, csak egy galaktikus
utazás.
*
[Egy elpilledt pillanat]
egy elpilledt pillanat szólított
meg ma délután. erre a legkevésbé
sem számítottam, de hatása a mólóig
sodort. Ünnepelni hajósokat, sirályokat,
önmagam. Emlékeim néha összefutnak,
majd egy útkereszteződésnél ezernyi énné
sokszorozódnak, hogy legyen időm megismerni
önmagam. Talán ezért folytat a fejemben
örök párbeszédet a sokezernyi én.
*
[Tüskés angyalok buktak le a földre…]
Tüskés angyalok buktak le a földre,
amerre röpültek, háborúk lepték el világunk:
kárminpiros tüzek gyúltak és felhasadt, rángott
a pillanat, ahogyan egymás után borultak el
az emberek, vér festette a rétet, borzalmas
bűz terjengett délutánra, és a holtak száma
csak nőtt, miközben Isten kivonult térből és
időből, hiába volt minden ima, az igazak száma
egyre csak fogyott, émelyítően izzott a nap,
a detonációk egyre erősebben tépték szét az
élők csontjait, és szerteszét röpült minden,
miközben hullámzott az égbolt, a világ elsötétült
és szirénák zúgtak a messze távolban szüntelen…
Magyar vagyok
Magyar vagyok.
Itt születtem Kárpátok szent bércei alatt,
Körülölelnek ma is a múlt fodrai,
s benne a történelem, mi éppen úgy
az enyém, mint a tiéd is, ki e nyelvet
beszéled és érted a szót: Hazám.
Debreceni cívisek vére fodrozódik
bennem, és a felvidéki Metzerek
becsületes iparosmunkája, kik
Gömör vármegyéből nem léptek
ki soha, mégis háromszor váltottak
országot, de elvesztették identitásuk is:
Mesterekké lett születési nevük. Némán, titokban
morzsolták könnyeik. Elméjükben az anyaföld
szeretete lángolt, és tudták, délen megmenekült
Nándorfehérvár, de elesett Mohács, és
Buda sem maradt magyar kézen. Mátyás
halála után a főurak kaparintották meg
a Szent Koronát, majd felügyelte Ferdinánd.
Magyar vagyok.
Értem a szót körülöttem.
Nem fognak ki rajtam a nyelvújítás előtti
mondatok. A mondák sem. Tudom, merre
szaladt a csodaszarvas, s azt is, Árpád hol
kötötte vérrel a szerződést, melyben egyek
lettünk mind, kik mai leszármazottjaik vagyunk:
a valahai fehér és fekete magyarok.
És keveredtünk vándorlásaink során mindenféle
nomád harcosokkal. Attila népe ma is bennünk él.
Majd mongolok, kunok, törökök, Habsburgok zúzták
szét országunk, volt, mikor nem segített rajta a
körbehordozott véres kard, új királyok jöttek és
mentek, de sok volt közöttük az igaz magyar.
Országmentő, országépítő éppen úgy, mint
Isonzónál fél karját vesztő dédapám, kinek nevéből
a rendszer később kiírta a j-t és az y-t, mert Fejérváry
Trianon előtt az elcsatolt Komlós-Keresztesen látta meg
a napvilágot, s sokáig titkolta, hogy hites felesége,
Perczel Borbála egy honvédtábornok leszármazottja volt.
És nem kellett rokkantként a Donnál, hol a második magyar hadsereg
csaknem megsemmisült, de apósom, az őrvezetőt
a 69. táborba mégis elhurcolták a békét ígérő szovjetek.
Magyar vagyok. Szűz Mária országában nevelkedtem
bigott, kálvinista anyám és görögkeleti apám állandó
vallásháborújában, ezért a rómaiakhoz jártam hitoktatónak,
hogy így legyen otthon is vallásszabadság és Krisztus teste
és vére mindannyiunkban egyszerre növekedjen tovább.
Magyar vagyok, számomra szent föld, amin járok és a Hazám.
Tudom, mit jelent az elnyomás, ismerem a Kossuth-nótát,
és a lyukas zászló jelképezi a néhány hétig tartó megszűnő elnyomást.
Október 23-án születtem. Volt, mikor még a történészek is ügynökök
voltak e napon is, jelentettek, míg mások telefonjait lehallatták,
leveleiket felbontották, s még az egyetemeken is azt hirdették:
ez a szabadság. Kuruc vérem mindezt nem hagyta szótlanul,
rendszerellenes lettem, felforgató, noha szám nem hagyta el
soha igaztalan szó. Így éltem itt e honban, mely nagy költőket,
tudósokat, művészeket adott a világnak és „A nagy világon e kívül
Nincsen számomra hely; Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élnem, halnom kell.”
Mert nem kellenek ők…
Mert nem kellenek ők,
csillagéjben járók,
csillagfényben járók,
botladozva megrogyó
térdekkel felhők szárnyán
kúszók, temetők névtelen
keresztjeihez hamarosan
nevüket adók,
Nem kellenek ők.
Mert nem kellenek ők,
más egeket látók,
ötven pluszos versrímeken
futók, hatvan pluszos
patájuk patkolók,
Nem kellenek ők.
Mert nem kellenek ők,
tisztességgel élők, egy
más rendszerben
gyermekként felnövők
fiatal testük plezúrokkal
telve hordók, internet
nélküli korban mezőket,
erdőket felfedezők,
halottaik mellett angyalként
szenvedők, akik szívük
mélyén ma is érzik
hangjuk selymét, mélyből
jövő lelkük fényes ölelését,
Mert nem kellenek ők.
Mert nem kellenek ők,
a szerelmet sírig őrzők
munkában, hazában
fehér hajuk el nem rejtők.
Harminc év fölött
Nem kellenek ők.
Mert nem kellenek ők,
gyermekeik boldogságban
felnevelők, fiatalon szamizdatokat
terjesztő, rendőrök elől
bujkáló férfiak és nők.
Nem kellenek ők.
Mert nem kellenek ők,
a Kárpátok láncai alatt
egy hazában élő egyre
csak vénülők, kiknek
szavai már csupán
önmagukhoz szólnak.
Verseik, dalaik nélkül
milyen lesz a holnap?
Nem kellenek ők.
