Radnai István: ébredés és más versek

ébredés

pocsolyába robbannak a cseppek
uralkodik a friss tavaszi zápor
virágok isszák szirmok üzennek
nézd a rigót verdes fürödni bátor

tocsog a fű s az alföldi gólya
lesi hogy ébred a hangos béka már
cseresznyefán lepke kézfogóra
készül a fehér szirmok közt csókra vár

édes a csók gyűjtik a bibéről
tombol a zöld már minden rügy kipattant
kisüt a nap felhőkkel kibékül
tavasz van tűnt a szél vontatta paplan

tágul az ér pezsdül a vér gyakran
énekel a madár s ember a lakban

mindent megfontoltam

lázas szerelmeken szent szenvedélyek
akkor a csak nyárfa lombja rezdült
mesélik költők voltak békeévek
a háttérben alkuk sorsa eldőlt

a pénz és a hatalom talmi érték
a békétlenség parazsát szítja
birodalmak bírvágy gyarmat a mérték
rejtőző mélyállam zombik titka

a boldog békében izzított lázat
ma a rablóhad nem lovon portyáz
fogy a pezsgő ráng a vérszomjas állat
aljas szolgák végezik piszkos dolgát

újraosztott lapok az újabb század
órák s új vész már csak magára várat
 

évezred az űr sötétsége

ilyen ember nem is volt
írásaimból máglyát raknak
pusztítsuk el ha már élve
nem sikerül legyen a hamvaitól
terméketlen a föld

de lám a tűz nem gyullad
nem gyullad a test sem
a rostélyon kirobban a szó

kirobban a szó hátrahőköl
minden fizetett udvaronc
ilyen ember nem is volt

de van

sorról sorra fejükre olvassa
az igazság ami írva vagyon
kiterjeszti karját az ember
a kereszten

a kereszt elé térdel az alázat
s mint újkori próféta
az ember aki talán nem is volt
holtában is hirdet
tanúskodnak gördülő súlyos
betűkolosszusok

és a lélek felizzik
a pályát megfutottam
világít
az űr sötétségében
a lélek amelyik talán sosem volt

tavaszi futamok

dobol a zápor a fülemben
ifjú tavasz jártam a réten
tocsogtunk mi is mint a gólyák
kelepeltek csőrükön nóták
milyen hosszú lábú a tavasz
kinőtt nadrág volt az ifjúság
ködös a hajnal már ugyanaz
sosem lehet többé a suháng
vastag törzzsé csavarta a szél
talán már korhad mégis remél

óvóhely sziréna a bomba
hörög be öreg álmaimba
a sezlon az ágy a függönyök
a széllel billeg a légnyomás
mogorva a morgás közönyös
kucorog a bombatölcsér más
nem marad székláb a tegnapi
élet csontos hús valaki
akit itt csak az eső sirat
a temetőben a sírokat
dúlja korai feltámadás

bár el nem vonult a had virág
igyekszik a csonka fán kiált
a rigó csőre sárga csőre
töltött hatalom fegyverrel jár
köztünk a tegnapi ellenség

siratjuk a jövőnk elestét
míg odakint tombol könnyelmű
a tavasz de minket már elnyű
kilencven minden tévedése
hiába nyílt a remény rése
keleten kitört a zivatar
és nem marad abba bomba
gránát akna halál rakéta
a homlokzatból kilóg ismét
ringatja a halottak testét
a függöny előtt a rossz sezlon

a hirtelen tűzszünet elvont
rémálmaimban sűrű zápor
dalol modern rekviemeket
zeng villan a fáradt ég távol
perget mézet fémes fegyverek
kelepelnek a határokon
megugat a lánctalpas rokon
nyomában sár tocsog s aknazár