(Ady Endre: A Duna vallomása)
Vészes a csönd.
Húszéves voltam, amikor
megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
s én nézem, most miképp sodródik,
tehetetlen.
Vészes a csönd.
Korábban nem érdekelt,
milyen a látványa,
sodródásának ereje,
rajta úszó napégette fadeszkákkal.
Sokan szóltak róla,
hogy színe, akárcsak a felhőkék,
s én nem hittem nekik,
falevélsárgát és áttetsző feketét láttam.
Itt állok benne talppal, iramlik, fitymálva néz,
gúnyos nótákat gondol.
Vészes a csönd.
A fényár, hullámain sugároz,
s benne a lábam, hol gyorsabban éget a nap,
vizének nagyítótükrén keresztül.
Vészes a csönd.
Futnak a hajók,
inognak a fodrokon egyre,
s hjaj,
a vén Duna hagyja.
Zúgva kiált,
óvja is őt az Isten.
Meghatódom,
éjfélt üt az óra,
álmodozom
felhőkék habja felett,
percek illannak el,
s észre sem veszem,
ahogy kinyujtózott a vén mihaszna.
És elrohant tőlem kacagva.
Vészes a csönd.