Nagy Lea: Ránculó – versek

2022. június 12., 07:23
Varga Valentin: Cím nélkül

Ránculó

És ahogy ott ült azon a pár
négyzetméteren,
érezte, miként önti el
a magatehetetlenség,
a fáradtság mivoltja,
ahogyan embert még sosem.

Ezt érezte.

A bláz beleitta magát
kopott kalapja szövetébe,
tépkedte ránculó kezéről
a hámlót,
számolta a perceket,
mikor lesz már vége,
ez is egy újabb nap,
lélegezte,
ma lett kilencven,
lefőtt a kávé.

Ismételte,
aztán csak
lehunyta a szemét.

  

Befejezetlen mondatok
(Annyi, mint)

Várakozom.

Örökké, csak.

Annyi, mint
időt tölteni.

Kitölteni idővel
a kitölthetetlent.

Végtelent
képzelni,

Á, még van bőven.

Húszas,
harmincas,
negyvenes,
s így tovább.

Ránculás,
szívfájdalom.

Pár perc és.

Kicserélődött egy újabb perc.

 

Piros lámpa

A félelem elemi részem.
Valahogyan a kint elvillanó
villamosok is azok.
Emberek ülnek benne,
látom az elmosódott
kontúrjaikat,
ahogyan
az a lány
rágja a körmét,
papírokat lapozgat,
majd az órájára néz,
felsóhajt.
A villamos elindul,
az ez idáig álldogáló
piros lámpa előtt.

Bennem marad a lány körömrágása,
A félelme elemi része.

A villamos áll.