Anapeszt’ pilikéz le az égből.
A szavak kifacsarva vacognak.
Vezetékneveket köveken látsz…
Tegez aggkori baj, meg a bánat –
’szuvenír’ a tovább maradóknak…
Azok a nyúlós délutánok…
Kinn már szürkül…
A Baross utcán
troli-áramszedő sistereg
a januárban…
Fékezés, kiabálás…
(Szinte látom, egymásra
zuhannak az utasok.)
Pilikéznek az ég
kristályai…
Benn vagy negyvenen
unjuk a b hetet.
Nem sakklépés,
csak a második műszak –
a déltől hatig-hétig
felsősöknek…
Hadd szokják!
Neon-zümmögés…
Kalászokkal
ölelt trikolór…
Halkan lépdel
a légypiszkos idő.
A falon irodalmi
ősgaléria…
Legtöbbünk unja
a magyarórát,
ami épp tart
valahonnan
valahová.
Akkor még nem sejtjük,
ez az életünk
első perctől az utolsóig
magyaróra lesz!
Így vagy úgy.
Jól vagy rosszul.
Magdi néni
semmibe réved…
Tudjuk, szíve egyik
csücskében Balassi,
a másikban Radnóti,
a harmadikban József Attila
körmöl, s dacol a léttel…
Magdi néni szíve
irodalmi tömegszállás,
egyfajta legvidámabb barakk.
Az ő vére frissíti
élni valamennyit,
a legéletképtelenebbet is…
(Gondolom ma
nagyképűen!)
Magdi néni
semmibe réved…
Most biztos nem
az irodalom nagyjai
lebegnek a fixálatlan
végtelenben.
Valami sajátos gond.
A reménytelen küszködés?
A minek ezekkel?
A mások hülyegyerekeivel…
A minek egyáltalán?
Vagy csak a nyúlós délutánok
önmagukba forduló kínja?
Ez a nyolcvanas évek
első felének délutánja.
Még se híre,
se hamva semminek…
A mi hírünk is távoli,
hamvunk még távolibb…
Valaki felolvassa a verset…
Szenvtelen hozzá-nem-értőn.
A pont után
mintha három
pont lenne…
Idő kell, míg a révedésből
visszautat talál
az elkalandozott
tanári elme…
Még távolra néz,
de kérdést szegez.
Ideges-mérges-
megsemmisítő csapás.
Láthatnánk, ha lenne hozzá
annyi-idősen szemünk,
a minek ezekkel,
a minek egyáltalán
idegmérgét
tartja benn
összeszorított
pengeajkakkal!
De a mi szívünk akkor sem
irodalmi tömegszállás!
Senki nem tud semmit…
Valami versforma…
Vagy versláb?
Anapesztus, vagy mi…
A keresztneveket elhagyja.
Vezetékneveket döndít!
Senki nem tud semmit.
Az osztály buta,
vagy csak délutánba fásult…
Vagy csak!
Egy megváltoztathatatlannak,
ennek így kell lenni!-nek hazudott
kor tizenkét évesei
várják a kicsöngetést…
(Még egy oroszóra hatig…)
Lebegyínoje ózero öttől…
Felelés holnap fizikából…
Tesi! Labdavezetni jegyért –
a csajok kegyeit besöpörni –
jelened tudat-éjbe begázol…
Novák!
(Sokszor-mentsvár.
Az a fránya nem jelentkezik,
pedig tudja… Most félrebeszél.
Ez sem tudja. Novák… Kihez fordulhatok,
ha mindenki hülye?)
Legyint. Á!
Cinikus félmosoly.
Ezeknek? Gyöngyöt?
Feláll. Magyarázza.
Látszat-lelkesedés.
Elnagyolt tábla-mozdulatok.
Váll fölött felénk vetett szavak.
Már tanultuk.
De felejtünk.
Próbáljuk elfelejteni,
hogy vannak ilyen nyúlós,
semmibe hanyatló délutánok
kamaszként, vénként egyaránt…
Próbáljuk elfelejteni,
nehogy bennünk is
megszülessen idejekorán
a legyintéssel spékelt minek…
***
Harminc év múlva
– egy kötetbemutatón talán,
nyúlós, téli délutánon -,
odalép,
és töpörödötten,
(vagy én nőttem meg)
mosolyogva mondja:
– Öröm volt a szemedbe nézni,
mert ott csillogott benne az értelem…
Akkor éreztem, én is kibéreltem
szívében a valahányadik szögletet…
(Nohát, Novák! Ki gondolta volna…)
Aztán galacsinná
gyűrtem e percet,
ahogy rontott verset
hordozó papírral tenném…
Tudva, hogy egy semmibe
nyúló délutánon
a legnagyobbakkal fogom elhagyni
azt az ideiglenes tömegszállást
egy hideg folyosó neonjai alatt…
Az idő odaint tanúnak most…
(Az az alkonyi-esti üresség!)
Süketen figyeled megigézve:
troli-szikra virága kisarjad,
hideg ablaküveg beremeg rég…
