Kényszerek
Itt hagyunk legyintve mindent végül
csöpögő csapot
szép szavú papot
menedékünk
az elvetélt
meg nem élt
holnapot
Ahogy perclétünk távlatba kékül
másokban dúlva
jövőbe fúlva
nehezékül
semmibe fújjuk
a végső szólamot
Így kerengünk a Föld körül egyre
ábéabra
egyszeregyre
míg beleszédül
muslincalelkünk
égi kényszerekbe
Egy új valaholban
Ágyban, matracmocsárban forgolódva,
mordul rám rémpofás, bősz álomhorda,
hogy megint el kell mennem valahonnan,
s ébredjek majd fel egy új Valaholban…
És bár tudom jól, hogy a perc még távol,
nem kapok ötletet árnyarmadától,
miképp nyugtassam éjben lázadt elmém,
s jártassam eszem isten segedelmén…
Felötlik új létem az árnyvetítőn,
ráncokat markolok az ágyterítőn;
verítékem hullatva felriadok,
s látom új napom: hajnali kínpadot…
Hideg víz terhelte homlok árkaim
mélyén ma is csalasd-magad-távlat int…
Patikaszer-történés: gyors agykopás,
lélek-artrózis, jövő-bohóckodás…
Eltelik ágymocsarak közt a létem.
Kín-tornázva, falsul, lélek-herélten.
Hideg víz tüze űz el valahonnan;
ne legyen helyem egy új Valaholban…
Egyszerű vers egy régi fotóról
Ülnek és néznek. Ülök és nézem őket.
Ők síkban, én térben.
Tudok róluk. Ők nem tudnak rólam,
hiszen ők a síkot, én a teret,
a magasabb kiterjedést,
a jelenben valót
képviselem…
Köztünk száz év.
A kerthelyiség asztalán sör.
Az arcokon bajusz.
A bajszokon száradó sörhab.
A bajszok alatt furcsa döbbenet –
akkor ők most túlélők lesznek
egy időzárványba borostyánodva…
Mi vissza nem tudunk semmit,
ők meg előre tétovák…
Múltból kiszippantó termik –
éltük végén egy nincs tovább.
Egy pont, mi három ponttá lesz;
álmukban hozzánk lépnek át,
ahová most csak átnéznek –
bedobozolt, szétdorbézolt,
csöndben élt, megbukott
életeken át.
Előttem bor. Egy fénykép.
Urak egy kerthelyiségben.
Az egyik rokon, de nem tudom, melyik.
Töltök. Nézek visszafelé.
Nem kacsint. Köztünk száz év.
Ki-vagy-te-mi-vagy-te idő.
Amit a fotográfus látott akkor, ma én látom…
De mégsem tudhatok annyit, mint ő…
– Hozzon még egy sört,
ki tudja, meddig kell még így ülni!
– Nem mozog, kérem, úgy marad…
És tényleg…
Háború, nők, futball, a technika vívmányai,
parlamenti botrány, liezonok, párbajok,
a Mancika feneke, a Judith asszony keblei,
a Lüszi lányokat szeret, a Dragon fiú
feljebb lépett a ranglétrán,
húsz ember bánta,
a Kováts gutaütést kapott,
mikor a lánya megszökött
egy, egy, kimondani is vicc,
egy harisnyaárussal,
a Trekovics fejbe lőtte magát
a lóversenypálya mögött,
előző nap még a Lukácsban kurizált.
– Nem hajlonganak összevissza!
Csak néhány perc mozdulatlanság az öröklét nyitja!
Hosszú záridő, és be lesznek, kérem, zárva a jövőbe!
Nyugalom, uraim, nyugalom!
Itt repül a… Itt repül a… Sokáig röpül a…
Van egy fotója. Olyan, mintha vele lenne Vilma…
A lövészárokban is a szíve fölött surrogott a papír.
Egy bevetéskor megpecsételte kicsit a vére…
– Igyunk már, igyunk, haza kell érjek az asszony előtt,
aki az egyletben jótékonykodik, és ilyenkor fölöttébb vérmes,
tiszta szüfrazsett! Tudjátok, hogy van ez…
– Vár a szeretőm. Már csak pikoló fér bele, még a végén elhagy…
Az erőm…
– Meddig piszmog ez még?
– Én maradok estig, az Orfeumba van jegyem…
– Meccsel a Kac és a Ferencváros; ki kell érjek lóvasúton…
(Maguk elé mormolt lehetséges monológok…)
Ők előre nem tudnak semmit,
mi meg vissza vagyunk tétovák…
Jövőbe lerakó teherlift,
s már elhívják, mert hisz van tovább.
Ma itt, holnap ott, és így vagy úgy –
egymást bűvöli holt s az élő;
múltba vágyó, jövő-igéző –
bedobozolva, előhívva,
aki semmibe hullt…
– Uraim! Elkészült. Holnap elhozom. Rendelhetnek, ha tetszik…
– Abban a dobozban? Ne vicceljen!
Nem hoz maga semmit! Ez hókuszpókusz…
– Te a spanyolnáthában sem hittél!
– Összerázza, és kipotyogunk belőle…
Röhögés a képen túli percben…
– Erre igyunk, Lajos! Te megint fején találtad a szöget!
– Eksz! v Isten, isten! – Uraim, proszit! – Egészségtekre!
Ülnek és néznek. Ülök és nézem őket.
Talán effélékről beszélhettek… Talán nem…
Talán siketek voltak a légnyomástól,
talán protézisük volt, amit elrejt az időgúnya.
Talán a nagy háború után.
Talán előtt… Talán közben… Talán nem…
Ott van. Ez biztos. De melyik…
Fekete ürességbe néznek, ami felemészti az időt…
Nincs múlt. Nincs halál. Nincs nyomtalan eltűnés.
A névtelenül nézők, névtelenül túlélők baráti köre.
Itt már csak én hallhatok meg, a visszatekintő,
ha nem szelfizek a fotográfiával…
(Aztán a fotográfiával készült
szelfivel szelfizik valaki…
És ez a valaki nem tudja majd,
kinek a fotós szelfijével szelfizett,
kik néznek rá vissza-előre
egy régi és egy közepesen régi
fénykép-időből,
a végtelen-kalodából…
Talán rokon valamelyik,
ha már nála pihent meg
e foton-emlék…)
Egy fekete ürességbe néznek, ami akkor nem a halál,
hanem a túlélés kapuja volt…
Azt sejthették, hogy majd jól megnézheti
őket bárki, bármikor…
Majd nézi őket valaki, valamiért.
Mondjuk egy rokon.
De akár egy idegen is csámcsoghat rajtuk.
Jobban kihúzzák magukat, mikor ez eszükbe jut…
És ők nem nézhetnek vissza (előre) mérgesen
az arcátlan, arctalan jövő-alakra…
Marad az a furcsa, technikának szóló,
örökbe-komolyság…
A jövőbe vetett hit, ami majd kiburjánzik
a képnézegetők előtt.
Nem tudunk semmit, s nem tudnak ők sem.
Múlt-jelen vibrál az ősködökben.
Álmainkban frontbarátkozások –
énünk a lehetetlenbe átlóg.
Végpontjaid vak vonallá lesznek
csak agy-ősrobbanásod ereszd meg,
és ahová most még csak átérzel;
örök gondolatsodrásban érsz el…
Ki így akarja, ki úgy akarja –
fényből lép elő
a végtelen-ember
égi avatarja…
Csak néznek, feladva magukat,
feladva egy lassan haladó fénypostán a reményt;
így találkozva azzal, akit néhány halál, háború, betegség,
újabb generációk, családok, és száz év fénymagány
választ csak el múltbeli jelenüktől,
míg dobozba nem rakja exponált,
liofilizált valóságukat
az idegesen mai kéz…
Lehet, akit keresek, én magam vagyok akkor,
egy akkor élt élet (gondolat)folyamában úszva;
s ez még riasztóbb…
Megér egy kapkodó
bedobozolást…
Akár el is égethetném
a mardosó időt…
