Falusi Márton: Október, utolsó áldozathozatal

2020. január 19., 16:13
Sárközy Pál: The Last Dance

Könyvekből ismerem, mint a Kongó-medencét

és a prokariótákat. Öreg töritanáraink

a tételkupac legaljára csúsztatták,

kivenni ugyan szentségtörés lett volna,

de biztos ami biztos. Ákos bá’ a fakton

tüntetőleg három órát beszélt róla,

majd a Szent Korona ikonjait elemezte

fejből, míg kéjsóváran fantáziált, hogyan

bokrosodik meg a kollektíva mozgalmi

kancája, ha másnap fülébe jut az eset.

Osztályelsőnk a témazáró tíz percében

könnyelműen átlapozta, úgysem kérdezik,

talán ha két jegy között állna, de stabilan

jeles, az évszámokat összefüggés nélkül

fújta szavaló kórusunk, bár két világrend

tízóraizott alátét-jegyzeteinken.

Pedig túl voltunk a második ezredfordulón,

sarkon fordultak az ezredek, hátraarcot

vezényelt nekik a Népek Testvérisége,

holott az ő nevében gyakorlatoztak itt.

El is feledtem, ahogy nyolc évvel korábban

lapszerkesztő rokonunk az általános

iskolámba küldött, kisszínes riporterrel

tanulmányi eredményemre rákérdeztet,

s telefonon újságolja, milyen büszke rám,

hízik a mája, de komolyan, szóljunk, ha mégis

kell protekció… hogy mondta…? elő a Bakossal!

Támogatás, közbenjárás, védelem… valami

fogalmam már volt a védett személyekről.

Alumíniumba zárt aranyhalamnak

adott végtisztességet a kongresszusi

park virágágyása, mikor az EBESZ-csúcs

gorillái detektorral fésülték át.

Samu becsipogott a dáliák tövében,

Bill Clinton landolt Ferihegyen, s a Sportkórház

Gorbacsov-foltos tűzfaláról láthatatlan

kéz mázolta le a HORN PUFAJKÁS graffiti

lóbetűit, tatarozásra nem futotta.

Hét évvel kilencven előtt, s néhány méterrel

e felirat mögött segítettek világra.

Hazafelé az óvodából szótagolva

böngésztem a telepingált kerítéseket:

NEONÁCI STOP. ANTIFASISZTAAKCIÓ.

Azóta mindegy, hogy tüntetésre járok-e,

vagy ellentüntetők közé vetődöm merő

figyelmetlenségből. Úgy többé október

be nem köszönt, hogy márciusban ne kezdődne

újra, s a folyvást őszbe költözködő nyarak

egy-két másodperccel elszámolják magukat,

lombokat cipelve sem néznek orruk elé,

egy-egy ágat évről évre ott felejtenek

az örök júliusban. Kivirágzásaik

kellős közepébe a zápor beletapsol,

s mint szónoklat sistereg most a Klauzál téren.

Himnuszig visszatekert kazettaszalagot

kapdos be magnó a motorháztetőn, függönyt

enyhe huzattól kopogó földszinti ablak.

Belehallgatunk a rétori fordulatok

bé oldalába Gérecz Attila honvéd

hadapród társával, nagyanyám sógorával,

Apival, s legurítunk öt-öt cent skót whiskyt

a Nagydiófában. Api már összekever

Attilával, hisz annyi idősen láthatta

utoljára, mint most én vagyok, bajtársáról

elnevezett díj birtokosa, kit megrémít

a hajlott hátú tüzérségi egyenruha,

s a dombormű koszorúzásán pimaszul

keresztültrappoló hölgyemény bibircsókja.

Ezek az utcák, ez a sok húgyszagú tér

mind arra valók, hogy kimenjünk, házaik

helyszínrajzát aránytalan tömeg töltse ki.

Azóta csak leterelt kilométereik

hasznosulnak feltúráztatott fahrtkocsikban,

s az akasztófára való, híres kaszkadőr,

Szabadság helyett Sieyés és James Bond

fogócskáznak kötélen Bastille-tól Towerig.

Azért a néhány napért épült fel a város,

tündöklött teljes pompájában, élte túl

birodalmiságát. Születésem hónapja

október, utolsó áldozathozatal

a mérleg jegyében. Alapkövezetét

ázott földdel együtt tépi föl a néptelen

magyar, anyakönyvezetlenül kilyukadt,

fekete csillag börtönéből szabadítja

meg sorsát… mégis magunk alatt, hidegen hagy

bennünket, kik átkozottul tehetségesen

az elvonatkoztatásból rossz értelembe

vitetünk át fogalmakat akasztani.

Azokhoz az öntörvényesekhez képest

közlekedünk villamos viszonylatokon,

apánkhoz, anyánkhoz, metró-végpercekig

sűríti járatait a lüktető szövet,

s kerülünk kamerák lőtávolságába

a Kossuth téri sortűzről filmet forgatva.

Olvassa versét a hetvenéves költő,

lábunk alatt wellnessrészleggé

alakítják a sebesülteket várandós

nővé alakító inhalációs kamrát.

Diákoknak kedvezményes a multiplex,

liberátorok német stukákat orsózó

figurákkal terítenek le háromdében.

Orosz szukák a Gellért-hegyről szállingózó

avarra terítik törülközőiket,

élvezik a hűvöst, szaunában kitágul

a legjobb minőségű szilikonbetét is.

Tanakodunk, akkortájt mi hol lehetett

a gyógyfürdőben, s vajon mit gondolnak rólunk

csapatostul portyázó, bikinis dögök,

ha az Eötvös Collegiumba visszatévedt

szállóvendégnek sincs egy beállításhoz

alkalmas háttere deréktól fölfelé,

combja mélyén betokosodott repesszel.

Végül a díszlettervező kezét fogva

csalogat elő szélesre tátott, színpadi

akusztika, még sincs sehol egy árva hang.

Alulról s hátulról kamera rögzítené

a valóságot, ha körülvenne, ki tudja

persze, megbízhatók-e ismereteink,

lépre csalnak-e akták és viták, ha színre

visszük, mi fekete-fehér, s elmozdítjuk,

mi bronzba öntve csak hidegen tapintható.

Tapsrendi alakzatunk megmerevedik,

összeverődő, sárgásbarna kézfejekből

kicsattan a nyirok, fejgépekből kiszalad

a vér. Előlépek a dráma szerzőjeként,

meghajlás, zajos siker, hosszú szériát

jósol a szakma, s némán újrajátszott újratemetéstől

várjuk, hogy a börtönudvaron

kivégzett, kimondhatatlanul csűrt-csavart,

kátránypapírba hajtogatott, arccal földnek

fordított, onnan is kihantolt Ige testet

öltsön – várjuk a katarzist, ám nem jön el.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 13-i számában.)