Könyvekből ismerem, mint a Kongó-medencét
és a prokariótákat. Öreg töritanáraink
a tételkupac legaljára csúsztatták,
kivenni ugyan szentségtörés lett volna,
de biztos ami biztos. Ákos bá’ a fakton
tüntetőleg három órát beszélt róla,
majd a Szent Korona ikonjait elemezte
fejből, míg kéjsóváran fantáziált, hogyan
bokrosodik meg a kollektíva mozgalmi
kancája, ha másnap fülébe jut az eset.
Osztályelsőnk a témazáró tíz percében
könnyelműen átlapozta, úgysem kérdezik,
talán ha két jegy között állna, de stabilan
jeles, az évszámokat összefüggés nélkül
fújta szavaló kórusunk, bár két világrend
tízóraizott alátét-jegyzeteinken.
Pedig túl voltunk a második ezredfordulón,
sarkon fordultak az ezredek, hátraarcot
vezényelt nekik a Népek Testvérisége,
holott az ő nevében gyakorlatoztak itt.
El is feledtem, ahogy nyolc évvel korábban
lapszerkesztő rokonunk az általános
iskolámba küldött, kisszínes riporterrel
tanulmányi eredményemre rákérdeztet,
s telefonon újságolja, milyen büszke rám,
hízik a mája, de komolyan, szóljunk, ha mégis
kell protekció… hogy mondta…? elő a Bakossal!
Támogatás, közbenjárás, védelem… valami
fogalmam már volt a védett személyekről.
Alumíniumba zárt aranyhalamnak
adott végtisztességet a kongresszusi
park virágágyása, mikor az EBESZ-csúcs
gorillái detektorral fésülték át.
Samu becsipogott a dáliák tövében,
Bill Clinton landolt Ferihegyen, s a Sportkórház
Gorbacsov-foltos tűzfaláról láthatatlan
kéz mázolta le a HORN PUFAJKÁS graffiti
lóbetűit, tatarozásra nem futotta.
Hét évvel kilencven előtt, s néhány méterrel
e felirat mögött segítettek világra.
Hazafelé az óvodából szótagolva
böngésztem a telepingált kerítéseket:
NEONÁCI STOP. ANTIFASISZTAAKCIÓ.
Azóta mindegy, hogy tüntetésre járok-e,
vagy ellentüntetők közé vetődöm merő
figyelmetlenségből. Úgy többé október
be nem köszönt, hogy márciusban ne kezdődne
újra, s a folyvást őszbe költözködő nyarak
egy-két másodperccel elszámolják magukat,
lombokat cipelve sem néznek orruk elé,
egy-egy ágat évről évre ott felejtenek
az örök júliusban. Kivirágzásaik
kellős közepébe a zápor beletapsol,
s mint szónoklat sistereg most a Klauzál téren.
Himnuszig visszatekert kazettaszalagot
kapdos be magnó a motorháztetőn, függönyt
enyhe huzattól kopogó földszinti ablak.
Belehallgatunk a rétori fordulatok
bé oldalába Gérecz Attila honvéd
hadapród társával, nagyanyám sógorával,
Apival, s legurítunk öt-öt cent skót whiskyt
a Nagydiófában. Api már összekever
Attilával, hisz annyi idősen láthatta
utoljára, mint most én vagyok, bajtársáról
elnevezett díj birtokosa, kit megrémít
a hajlott hátú tüzérségi egyenruha,
s a dombormű koszorúzásán pimaszul
keresztültrappoló hölgyemény bibircsókja.
Ezek az utcák, ez a sok húgyszagú tér
mind arra valók, hogy kimenjünk, házaik
helyszínrajzát aránytalan tömeg töltse ki.
Azóta csak leterelt kilométereik
hasznosulnak feltúráztatott fahrtkocsikban,
s az akasztófára való, híres kaszkadőr,
Szabadság helyett Sieyés és James Bond
fogócskáznak kötélen Bastille-tól Towerig.
Azért a néhány napért épült fel a város,
tündöklött teljes pompájában, élte túl
birodalmiságát. Születésem hónapja
október, utolsó áldozathozatal
a mérleg jegyében. Alapkövezetét
ázott földdel együtt tépi föl a néptelen
magyar, anyakönyvezetlenül kilyukadt,
fekete csillag börtönéből szabadítja
meg sorsát… mégis magunk alatt, hidegen hagy
bennünket, kik átkozottul tehetségesen
az elvonatkoztatásból rossz értelembe
vitetünk át fogalmakat akasztani.
Azokhoz az öntörvényesekhez képest
közlekedünk villamos viszonylatokon,
apánkhoz, anyánkhoz, metró-végpercekig
sűríti járatait a lüktető szövet,
s kerülünk kamerák lőtávolságába
a Kossuth téri sortűzről filmet forgatva.
Olvassa versét a hetvenéves költő,
lábunk alatt wellnessrészleggé
alakítják a sebesülteket várandós
nővé alakító inhalációs kamrát.
Diákoknak kedvezményes a multiplex,
liberátorok német stukákat orsózó
figurákkal terítenek le háromdében.
Orosz szukák a Gellért-hegyről szállingózó
avarra terítik törülközőiket,
élvezik a hűvöst, szaunában kitágul
a legjobb minőségű szilikonbetét is.
Tanakodunk, akkortájt mi hol lehetett
a gyógyfürdőben, s vajon mit gondolnak rólunk
csapatostul portyázó, bikinis dögök,
ha az Eötvös Collegiumba visszatévedt
szállóvendégnek sincs egy beállításhoz
alkalmas háttere deréktól fölfelé,
combja mélyén betokosodott repesszel.
Végül a díszlettervező kezét fogva
csalogat elő szélesre tátott, színpadi
akusztika, még sincs sehol egy árva hang.
Alulról s hátulról kamera rögzítené
a valóságot, ha körülvenne, ki tudja
persze, megbízhatók-e ismereteink,
lépre csalnak-e akták és viták, ha színre
visszük, mi fekete-fehér, s elmozdítjuk,
mi bronzba öntve csak hidegen tapintható.
Tapsrendi alakzatunk megmerevedik,
összeverődő, sárgásbarna kézfejekből
kicsattan a nyirok, fejgépekből kiszalad
a vér. Előlépek a dráma szerzőjeként,
meghajlás, zajos siker, hosszú szériát
jósol a szakma, s némán újrajátszott újratemetéstől
várjuk, hogy a börtönudvaron
kivégzett, kimondhatatlanul csűrt-csavart,
kátránypapírba hajtogatott, arccal földnek
fordított, onnan is kihantolt Ige testet
öltsön – várjuk a katarzist, ám nem jön el.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 13-i számában.)
