Ollé Tamás: Versek

2021. december 22., 08:05
Kristó Róbert: Vonalkódok – árnyék és fény II.

Tollasgyík felébred

Tollasgyík felébred,
azt mondják, felétek
tudják még, milyen
igazán szeretni.


Halovány szó, őszi séta,
a feltörő emlékek
eszembe juttatják néha,
mennyire szép, amikor kitöltöd
az ürességet.


A hétköznapok falak,
közöttük rémisztő alakként
oson egy léha árnyék:
a fiatalság.


Olyan ez a kép, mint a november.
Számomra még mindig
egy biztonsági rés,
amin néha csak úgy
áttörnek az érzelmek.


Felöltöm a sötétkéket,
sárgán virágzik a szó,
lehunyja két szemét a lélek,
tövében kihűlt kandalló.


Odafent a felhő, ami foszforeszkál,
s utamat végigkíséri,
a fehér bálna is
az otthon melegét ígéri.


Leoltom a lámpát,
rángani kezd az idő,
mert távol érzem magam tőled,
s a gondolataim rólad
bonyolultak.
Hiányzol.


Tollasgyík felébred,
azt mondják, felétek
senki nem érti meg,
hogy képes
még mindig
őszintén
szeretni.


Margitsziget

Anna vörös, Elise kék, Jean pedig sárga,
én meg reménykedem, hátha
véget ér ez a kettősség végre,
hogy amire emlékeznem kéne,
az valójában több a puszta képzeletnél,
és hogy a létezés sem több mint
a mindig árnyalt valóság
másik oldala,


hullámba vésett érzés,


szerelem.


véled

transzhumán az állapot,
mikor a karjaidban ébredek,
én kérdezek, de a válaszod
már nem hallom, mert
a szavakat is oly lágyan formálod –
aztán csak nézzük a részeg fákat,
és én tudom jól, hogy mindent látnak


rángás előtt

kiég a villanykörte,
elszáll minden értelem,
csak én vagyok még ébren


fejemben a végtelen,
rám borul a némaság,
ha lehunyom a szemem,
megrándul a gépezet,
szembejön az árnyékom,
s elvakít a képzelet

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)