Orisek Márta Mária: Egyre tágasabban és más versek

                        Egyre tágasabban

                           „Várj csak,
                        hogy is kezdjem,
                      hogy magyarázzam?
                     Te ismered a házam”,
                     s ha emlékezni tudsz
                       a kertre, szobákra,
                            azt is tudod,
                    óriás tükörablakok alatt
             kicsi udvar bújik az égre kitárva,
           lomb övezi és eresz a másik irányba’.
         Fölfelé nézek itt olykor este arra várva,
        hogy a csillagok egyenként, szép sorban
        beköszönjenek, és üdvözöljem őket én is,
         míg leér udvaromba láthatatlanul a létra,
          hogy a lejtve lépő angyalok újra és újra
           meglepjenek az édenkerti ős-üzenettel,
             mely a lélegző élet leheletére kitár:
               „Isten a szellőben a kertben jár.”
             Isten a szellő illatában a kertben járt,
        szisszent a kígyó, ketten Atyjuk nélkül ettek,
      feledték a fuvalmat, milyen jó ízzel illeti ajkuk,
     pedig életet, tudást habzsolni tilos, Istent megenni,
   inni, nagy kortyokban belélegezni kezdettől szabad,
  míg szellőben a fák közt jár, szélben zúduló, zúgó ár,
  tárt tenyere hegykikötő, békéje szivárvány-ragyogás,
   lába nyoma holdas fény-öböl magasba szökő náddal,
    Ő lépked a parton tizenkét halhatatlanság-halásszal,
     fügét eszik, kalászt tép, halat süt, hálót von, röpít
      vihar-sötét vízen galamb-fehér vitorlaszárnnyal,
          kitárja újra a kertet, érezni szerte a Lelket,
             Általa termett a remény a kereszt két
                   halálfa-ágán élet-gyümölcsöt:
                          végtelen kegyelmet.

                            Ecce homo

                              A pont-sűrű
                     egység-mag szétfeszül,
              felrobban, kitágul, teret teremt,
           időt szül, fodrozódó csillagháló-teste
        virágzón várakozó spirálkarokat tárva kér,
      s a széthullámzó világhajnal teljesedést ígér:
     már lüktet az ősplazma, de felbukkan-e a hős,
     akivel e táguló tüdejű őstest kezdettől viselős?
     A hős, aki lát, aki ért, s akiért egyre elevenebb,
      mívesebben barázdált, átlelkesült lesz a rész,
        akiért dúsul a láthatatlanban fogant egész,
         kit a felnőni vágyó Minden áhít és óhajt,
            hogy visszanézzen rá derűs-bölcsen,
                 míg örök lénye benne sóhajt:
                          ím’ én, az ember.            

                               Újuló élet

                                 Valami
                        új, nagy, erős élet,
                  szavakon messze túli illet,
               sose volt és ismét meglelt ihlet,
              valami susogó és fényen túli ittlét,
              megérzem a Tejút áldott anya-ízét,
              és látlak ott fenn, virágnak virága,
              feszületen nyílni, halálon át hinni,
               villám nyilall, vajúdik a fény is,
                 tágul Szíved, a világ reszket,
                        táruló ölében felsír
                             a kereszted.