Paál Zsolt: A város és a folyó balladája

2021. augusztus 20., 03:30
Pinczés József: Teofánia (vegyes technika, vászon, 130 × 150 cm, 2015)

Ide a régidők feltámadni járnak,
hol a nagy folyó nyúlik a határnak,
nagyságunk felett itt köröz
a mementós fekete Nincsen,
hol egykor egy Árpád állott meg,
hogy széttekintsen.
Egykor ölelve, ma szétvágva,
mely hét gallyból hajolt egy ágba,
ez volt a nemzetem.

A szelektől meghajlított ég alatt,
egykor zászlós gályák raja haladt.
Kőtornyok ágyús kísértetei sétáltak a vízen,
s felettük zsolozsmás templomharang
folyt a vízre szelíden,
s bár alvadt vérében fürdött
régen is a nap,
mégiscsak elhullni jártak ide
gőgös hadak.
De ma, ha megállsz
a kőhomlokú partokon,
mint kormos gyertyacsonkok,
gyászolnak a füzek,
s csak az ég gyújt őrtüzet.

Távolban paloták és hidak,
alattuk ezer őszök hullatták el
aranyló lombjaikat,
korhadó tanúk, kik látták, hogy
százezer anya szült itt milliónyi fiat,
és az Árpádok és Hunyadiak
vallották: ez itt az én hazám,
s nyíltak glóriás évek tavaszán
dicső századok.

Ma itt minden korom és füst és agyag,
sistereg a jövő, mit még
forrongó gyermekagyak
hínáros képzelme sem láthat,
csak a víz, mi megmaradt,
s ring, hízik, árad, mint dagadt
és oszló holt híg hája,
hogy majd egy éhező pondróhad felzabálja,
s csontokkal vesse be medrét,
mert itt örök danse-macabre a nemlét,
apokalipszis-panoráma.

Ma már a böjtös jelen
csúfítja azt, mi egykor
föld és erdő, víz és ég volt,
mennykárpitos végtelen.
Múlásunk bakója áll ma itt,
s tapossa lefejezett évszázadok rongyait,
s az üszök leve folyik át
az örök árak kék iszonyán…
Hány és hány élet rohadt meg itt,
e megrontó húsnyoszolyán!
Régi nyelvünk mohos, feladott végek,
helyette mai korcs és zavart csorda béget,
s rágja, nyeli és öklendi
romlott áruját, az anyaghitű lomot,
s már alig veri vissza
földi szennyét, szent királyunk,
a Duna felett álló templomod.

Már nem érdekel, hogy miféle népek
kapják a parancsot,
hogy egymást egyék meg,
hiszen ez ország romnak született:
szentistváni torzó,
s a ma csak öklöket toborzó
kofamámor és indulatkohó,
melyre ráült a mohó
lustaság réme,
s már közelről idebűzlik
a hiénák szaga,
s felettünk leng
a holdverítékes éjszaka.

Emitt a város,
kémények százaival,
mint ormányos
vadak iszonyú hada,
mintha füsttel és üszökkel
ölne és áldana.
Gyárudvarok előtt
kormot vedlik a fal,
rajta az
enyészet hasal,
és nyálán tenyész a moha.
Ködbe nyúló lábaival
rugdossa a napot tova
az este és az éj;
s alattuk inog
a téglafalmeredély.

Erre csak a vadszőlő terem,
és a kérges-mohó inda,
ahogyan a napfény rajtuk ringva
átragyog, mint az értelem
a szavakon.
A kopár szelek
esők nyálát idehordták,
s alattuk már a betonbordák
ámulatán
acéltorony inog,
s mint temetetlen beduinok
hevernek a gépek a gyárudvarok
sápadt homokján.

Messze dübög el a vonat,
s már a hajnal nyitogatja
ablakomat.
Ez itt a város vége,
s ránccá szépült földek
hullnak a tenyerébe,
hova beszorult az ember és az állat;
az esők itt is csak aranyszálak,
itt, hol csak a vadszőlő terem,
s a megbolydult értelem
építi a tájat.
Ott szunnyad a népem
gyárszagú álmok alá vetve,
nagy-szép álmos kegyelembe,
mint lassan hűlő tetem.
Így nyúlik el holtan
az én nemzetem.

Legnézettebb
2021. szeptember 11., 10:08
2021. szeptember 14., 10:15
2021. szeptember 14., 04:30
2021. szeptember 14., 10:19
2021. szeptember 13., 10:26
2021. szeptember 12., 10:26