Paál Zsolt: Első ecloga

cantantes licet usque (minus via laedit) eamus;
cantantes ut eamus, ego hoc te fasce levabo.
(Vergilius)

Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot
annyira, hogy már néha nem is fáj, – undorodom csak.
(Radnóti)

PÁSZTOR
Sárgul az erdő, s még a nap is vadul ontja a fényét,
dús nyár perzseli zsenge kalásznak zöld koronáját.
Izzik az ég és messze a tenger, s istenek adnak
üdvöt e tájnak. Örvendj ifjú! Hadd el a munkát,
hisz még késik az ősz és késik az őszi madárraj!

KÖLTŐ
Nem nyár ez már! Nézd a napot e színtelen égen,
hogy fuldoklik a tétova fellegek hontalan árján!
Ősz jár itt, ragacsos vad léptei döngnek az erdőn,
s hullnak a lombok, s reszketeg éj száll vissza az égből.

PÁSZTOR
Igen, ez már fenyeget, de a táj, lásd, boldogan zümmög,
s halld, ahogy álmos réteken izzik a harmatos alkony.

KÖLTŐ
Félek, hogy a szépség megtéveszti az elmét.

PÁSZTOR
Hát van e több annál, mit a szépség adhat e fajnak,
mely, hidd, pusztításra terem sárból kiemelve?

KÖLTŐ
Sár és vérnek a gyermeke az, aki Isten előtt jár,
tudja a létét, s mégis minden tette tagadja:
Íme az ember, kit képzelme az égbe emel, de ő
nem szeret emberi sorsot hordani emberi létben.

PÁSZTOR
Hallgatom fájó szódat, s szenvedem ős igazát majd!
Kérlek, szólj jobbat vagy szebbet, már elegem van,
bús létünk nyomorából! Inkább éneked áldjon,
drága barátom, mert dalaidtól felvidul mindez!

KÖLTŐ
Oh, te a rétek bölcs ura, hát nem látod a fájó
végzet jöttét? Földünk meddőn bámul az égre,
s már a pokolbeli erkélyek vicsorognak a mélyből…
Újra az ember, s újra a harc! Ostoba faj ez!

PÁSZTOR
Van hitem! Elme nem értheti ezt, tudom! Lásd, akarom, hogy
hallgass most, mert bármit mondasz, csak fecsegés lesz.
Hagyj meg tiszta hitemben! Hagyj meg, drága barátom!

KÖLTŐ
Hát legyen így, de a vakság,
tudd, örök átok! Sajnállak! Oh, mennyire! Semmid
nem marad itt, csak a felperzselt föld! Szánni való vagy!
PÁSZTOR
Nem rémít a dühöd, mert én tudom azt, amiről más
hallgat. Hogy e világ csak látszat. Arcomon itt van,
minden, láthatod áldó békém, s irgalom ébred
régen e szívben. S félek? Könnyem könnyeden illan!
Szörnyű Hádész nem lehet úr az életem üdvén!
Fénytelen est jő, térj haza! Most vedd jó ölelésem!
És bár nyugtalan est ez, hidd azt, isteni mégis!