Paál Zsolt: Halotti beszéd

„…és lőn halálnak és pokolnak
martaléka, és minden ő nemének…”

Látjátok, feleim, mik vagyunk?
Por és hamu…
De míg voltunk,
fény és zene voltunk –
sokszólamú.
Vágy és tűrés, néha ima,
s mindig Valakinek
meg kell halnia.

Lássátok! Kik jönnek és vétnek,
teremték őket is
szentnek és szemétnek.
Látjátok? Mert látnotok kell,
ahogy rettenve állnak ők!
Jönnek, futnak, tétováznak,
s egyszerre vesznek levegőt.
Húsnak látják önmagukat,
de hiszik, Valaki vigyáz rájuk,
míg por mivoltuk az egyetlen
stigmájuk.

Ránk köszönnek, s mondanak
valami szépet.
De már megfaragták, mit
maguk alá rúgnak
– a széket.
Mások így hazudnak:
„Soká maradok még veled…”
– míg a madzaggyárak ontják
a kötelet.
Éltük lombján napok ringnak,
mint szél begyén az ágak,
s gépek köpik ezerszám
a tablettákat.

*

Hamu és… por,
mit elhord a szél, a víz,
s minden, ami voltunk,
szétomol…
Ruhánkat más hordja,
itt levág, amott toldja,
nemcsak az életnek,
a halálnak is van boltja.
Láttátok, feleim, hogy ki volt ő?
Egykor szövet, csont és inak,
fénye a szívnek is,
s felvillanó fogainak.
S ma por, holnap hamu,
vagy annak is kevés…
Hová tűnt ajkáról
a fényes nevetés?

Mi egykor test volt,
ma úgy apad,
mint kopár medréből
a patak,
s velőnkben az Idő,
mint rozzant óra,
mely lassuló ütemmel
elakad.
Nézd az embert,
ki a létből kiszakadt!
Élt, nemzett s nevelt
markos fiakat,
kiket néhány év alatt
atyjuk fölé ás
a gyászos pillanat.
*
Ha rám szédül az ég,
és sínekre dördül a vonat,
néha egy-egy villanáson
megbámul az alkonyat,
s ha el-elmélyül
arcomon a ráncom,
a halál percen benne is,
mint kereszt
az aranyláncon.
S hallgatózom mindig
ámulva és bután,
s nem érdekel, hogy miként
görbül arcomra a délután,
mert szívem kattog,
mint szobában a régi inga,
dörög már a sínek vasa
perceimet kaparintva.
S nem messze a gyárak,
emberi húst falnak,
s elnézem, hogy gépek dőlnek
a cementfalnak.
És fölém nő az esti fény,
ezernyi töviság,
s a gépek az éjben
rozsdálló haláltusák.
Messze kémény fújtat,
dagad a fagy, az est ura.
A nyomor puha szája
ködöket fúj a falura.
Harangra loccsan a fény,
halottat visznek,
miközben sírokat ásnak,
még vagy tíznek.
Kopáran és feketén
sosem szakad meg e menet –,
árad a világ,
s mindig csak temet.
Kérded-e még,
hogy mik vagyunk?
Az nem lehet, hogy csak annyi,
mit itt hagyunk,
mert hiszem, hol a fények erednek,
virágzó fonalán az ereknek
a lét ütemét
viszi a vér,
melyben az Istennel az ember –
összeér.