Paál Zsolt: Ötven felé

Ötven felé

Ma éjjel egy után,
még lázasan és bután
forogtam a nyitott ablak mellett…
Valami kellett,
egy szó, vagy csak a beszédes csönd,
egy apró légy, mi a veranda körül döng,
míg kint hűsölt az est, e szelíd ében,
de most kint és bent magamat védem,
és ősz van, arany csöndű Éden.
Az utca ritkán mordul,
csak a lámpák zsongnak,
ha autó fordul,
s már nem lohol az ég felé a por,
az utak összehajolnak ilyenkor,
s a külvároson túl
egy messzi gyár fullánkja
az égbe fúr...

Ez az én tájam,
Itt kell lennem, ma újra itt,
ide feszíti a világ a végtelen vásznait,
melyen én egykor egészen mást láttam,
arany estet, s őszt, forrót és puhát,
duhaj szigetet, hol loholnak a pápuák,
mi voltunk mind, kivert kölykök,
feketék és vadak, ledobva inget és ruhát,
s rohantunk a gyárak poklából oda,
hol az ember és autó egymást éri,
s ha volt bokor, nekünk az volt a préri,
mert kisdiáknak itt nincsen korlát,
ki e sivatagi rónán
hegyet, szigetet bármikor lát,
vagy sarki hegyfokot, pálmát és vitorlát,
bús óceáni mélyet, mely kalanddal hiteget,
zsongó partot, szirtet, aranyló ligetet,
árt, rojtos, vad szeleket,
Szajnát, és ósdi hidakat…
Onnan már közel Párizs
és benne száznyi alvó katedrális…

Csak akkor eszméltem,
mikor aranylott a halál üstje itt,
és benne a rák lobja kelt a szélben,
és nyelte az anyám a pályaudvar füstjeit,
és hallgatott bennem még a harag,
de már gyárak másztak ki a föld alól,
mint lomha vad bogarak,
s míg velük az ember vért etet,
azok belém marták az életet.

Még este van,
a köd tunyán leng és halkan,
máshol remegés fut végig a falban,
mikor harang dong az ég ölén,
s házak szállnak fölém,
felettük még neon villog,
amott „hotel", itt bank és üzlet,
lomhán izzik és tüze lett
a száznyi neon – őrtüze a mának,
s mintha lámpasorok bitóin
a halott estek táncolnának.

Túl az élet felén,
halottak jönnek elém:
hol tétova raj, árnyak sötét rongya,
máskor züllött lázként ontja
őket a négy fal vagy az ég,
s én, mint az est bolondja
nekik fohászkodom,
míg a hajnal gyúl e sötét toron,
s a fények alatta házak
már száznyi arany orom,
s én újra itthon vagyok e világvégi csendben,
ing a széken, összehajtva rendben,
csak amott lázong egy félig nyitott fiók,
ruhák benne, fáradt impressziók,
s e mindig megkísértő képeken,
megfeszítik nem sikerült életem.