Paál Zsolt: Rapszódia

2022. április 10., 08:48
Keszthelyi György: Alkonyat

Messzire vitt az önundor lába,
át a pipázó gyáraktól
egy külvárosi utcába,
szívem az alkonyi napon
még fennakad,
de leszaggat az esti szél
míg megkísért egy-egy kirakat.
Itt borbélyüzlet és kávéház,
rosszfalú raktár,
szédülök és szólongatlak,
mert e tűzfalak közé raktál,
s nem marad utánam nyom...
E tájba tapostad
békétlen szárnyalásom,
Istenem.

Sűrű vörös alkony verdes,
mintha átszúrnák a vénát,
s lassan üvöltenek a
mosdatlan szájú szirénák.
Jó volna, ha itt lennél velem,
(az Ősz megfojtja a fákat),
Látom a fehérlő hátad,
s egy kirakatban az esti zajok
pengetik a zongorákat,
majd a lámpák, mint bűzös legyek,
elringatva egy-egy hegyet
szállnak az éjszaka homlokára.

Hályogos szemmel
rám bámul az éjszaka,
nyirkos házba fúj az éj szaga
az üvegtelen ablakon át,
s a házakra húzza az éji műszak
iszonyú sátorát.

Sötét lett hirtelen,
száznyi utca tátog, s száznyi torok,
s huhog a város bélrendszere,
nyirkos csatornák, sikátorok,
(s a holdat döfködik az ágak),
és a szél lengeti
az ázott ruhákat,
asztalokon pohár,
sárrá hízik bennük a korom,
s belehull a levél, rovardög és pete,
ezernyi dolog rémülete.

 

Én ide nőttem, mint tenyérbe az ima,
kenyérbe a kés, mint a nő a férfiba,
kinek teste a másikéba vés,
itt élni is csak vezeklés.

A parázna hajnal nyalja a várost,
(s a holdat döfködik az ágak),
izzadó utat, begyes kupolákat,
kopott, égett füvet,
míg a nap még áttetsző buborék,
melyet felrepít a halálos lendület.

Mikor szülnek és ölnek,
mi hát az élet ára?
A válaszom, hogy ráborulok
fehérlő vállad templomára.

Szeretem a kezed, ahogy testembe mélyed,
bennem ring öled kútja, vad, árnyas mélyed,
s arcomra csapzottan hull a hajad,
vak tengeri hínár…
Ölembe vennélek,
ha egyszer magadba hívnál…