Papp Attila: Versek

2021. február 12., 09:29
Véssey Gábor: Omlett reggelire (fa, olaj, 60 × 60, 1996)

a történet vége

a csigolyák, mint egy-egy villanykapcsoló,
begyújtják a mozdulatot –
és akkor nem azt mondod, hogy vegyél
mély levegőt, hunyd be a szemed, nem
azt mondod, hogy emeld a karod, rám
se nézz, hanem az égő izzóhoz húzod
a tenyered. kézfejed, mint egy napernyő
lombja, árnyékot vet arcomra. a tűz
emlékműve leszünk. a mellkasom
behorpad, valahol egy tehervonat
zaja rázza a tájat. kirakod a sínekre
az összes emlékem. pehelykönnyű
mind, kopár, mint a fejtető. aztán
egy képet mutatsz, amin a mosoly
még nem olyan, mint egy késsel
metszett nyílás. és ott fent az ég,
a hibátlan, mennyország.


#

Van egy vers, amiben úgy neveznek,
hogy a felhőbe takarózott férfi. Vagy
a vezetékre szállt galamb, aminek
egytizednyi másodperc ideje van
felfogni: rosszul döntött. Az utcák
feltekerik a távolságot. Fölöttünk
a tízemeletes erkélyein szavak
ácsorognak, néhányuk átveti magát
a korláton. Ezután mi következik?
Amire elég időnk lenne, az többé
nem a miénk, amit megtehetünk,
egynapi útra van. Hozzád érek, és
azt mondom, holnaptól mi is
madarak leszünk.

*a # szövegben torzított formában található idézet Nagy Katától.

 

Passz

A falak sárgák. És tele a ház vendéggel.
Amikor leültök vacsorázni, megkérdezik,
ki vagy, és hiába ismered a lakás minden
pontját, valahogy kilógsz, akár egy kibújt
cérnaszál a varrásból. Ma mindannyian
futballozók, te meg a pattogó labda a
konyhakövön. Valaki pezsgő helyett
hipót önt a poharadba, és akár egy szűz
lányt, olyan kecsesen fekteti az asztalra
a Bibiliát, hogy felolvassa, hogyan nem
szerethetsz. Például sehogy sem, ha nem
úgy, ahogyan ő állítja. Belső monológot
folytatsz, próbálod megtalálni a család
eszméjét. Az összes tekintet júdás, a
szemekben megrohad a bánat. Apád
szúnyogfelhőben, kifakadnak a szavak
az ajkán, orrhegye szeplőködös. Szép
üveggolyók helyett arcában pislogó
bomba. Számolod, meddig jut, mielőtt
felrobban.

 


A fiú, aki korán megtanult mozdulatlan lenni

hadd meséljem el
apa
emlékszem
a szombat reggelekre
a folyópartra
az anyajegyre a csípőn
(ugyanott ahol neked
csak másik államban)
a gázlómadarakra
az iszap süppedésére
a test aknamezőire
a keresztre a mellkason
a karra
ami életfogytiglanra ítélt
a mozdulatra
ami lehetett volna a tied is
egy gyerekkori emlék mankójára
végig abba kapaszkodtam
míg a gázlómadarak odafent
zavartalanul keringőztek
mint egy angyalraj.