Festmény
A nappalink falán lógott egy festmény.
Nem egy jól sikerült darab volt, ezt az
életmű ismerete nélkül is állíthatom,
például az alkotó is csak nevének
kezdőbetűit vállalta a jobb alsó sarok
magányában – de nem is ez a lényeg.
A vásznon egy üres üveg állt az asztalon,
és céltalanul egyre csak opálosodott
az örökkévalóságba. Gyermekként
roppantul untam. Aztán később elkezdtem
mottóként gondolni rá. Úgy véltem, nem a
palack tartalmának hiánya a mondanivaló,
hanem ahogy megcsillan rajta egy vízcsepp,
amely már végigszaladt testén, alig
észrevehető nyomot hagyva, mit
majd mi is hagyunk magunk után;
múlttal benőtt, párányi ösvény.
Vagy ott volt még a fénytörés káprázata,
s hogy egy hajszálvékony, redőnyrések
közt átbújt napsugárban ott egy egész
szivárvány esélye. Vagy az üvegen
át láttatott elmosódott igazság valósága.
Mennyi lehetőség, gondoltam ifjú hévvel.
Aztán e filozofikus képzelgést realitássá
koptatták a tapasztalások. Az ember
átlép egy-két üres üvegen, és
belátja; szép ez a magasztos teória,
de a lényegen mit sem változtat…
…rettegek, hogy én is minduntalan
azt az üres üveget írom.
Peremvidék
Sokszor reszketett, amikor fényképezték.
Féltette a képen
mögöttük színpadiasan mosolygó nyarat, és
a valószerűtlenül
kék eget; hisz amikor majd a fotót az emberek
kézbe veszik, ujjak
fogják érinteni, így óhatatlanul is kitapogatják
az őszt, amit eltakar.
És olykor reszketett, amikor fényképezték,
féltette azt
a néhány igaz pillanatot; hiszen amit egy
magasabb rendű erő
gondos aprólékossággal összeilleszt,
azt a tolakodó
emberi érintés már csak elrontani képes.
El vagy inkább meg?
Mindig reszketett, hogy az a rontó ujjbegy
egyszer nem áll meg
a pillanat fotópapír alkotta peremvidékén.
Megállók
A menetjegyet mindig előre megváltom,
aztán persze a vonatot jó eséllyel lekésem,
vagy a csatlakozásnál rossz vagonba
szállok fel, és a célomtól messze vet a sors.
Ha már így alakult, a megállók illatát magamba
szívom, ahogy majd emlékeim jutnak
lélegzethez a múlt egyre ritkuló levegőjéből.
Egyes várókban a tömeg bábelnyi
zaja csenddé terebélyesedik,
máshol a magány monológját
lapozgatom – olvasólámpám a hold.
Persze az új jegyet már megváltottam,
esélyt adok egy újabb eltévedésnek.
De ha szavaim is eltévelyednek, élüket vesztik,
nem csorbíthatják a viszontlátás
felszabadító katarzisát.
Mégis hány jegyváltás kell, hogy
újra üdvözölhessük egymást?
És vajon hány megváltás kell az üdvözüléshez?
Kóborlások
Mikor a hegy tetejére értem,
s a csúcs hűvösétől lehűlt
verejtékcseppek elégedettségében
fürdő homlokom megtöröltem;
lepillantottam a mélybe.
Ahogy a Lent hatalmas szelete
szemem előtt elterült,
láttam az urbanizáció és a természet apró
fogaskerekeinek buzgó munkálkodását,
és hirtelen érteni véltem.
Persze, amit egy évszázad harmincnyolc
százalékának birtokosaként érthetek.
Láttam az ok-okozati összefüggéseket,
bőrömön éreztem a hegesedő
hajszálrepedéseket,
értelmes nyelvvé állt össze
a hangzavar halandzsája,
a folyóban hánykódó ősi titkok tekintetem
medrén folytak keresztül és hittem,
hogy ennek az Egésznek a rettentő
ütőérdobogását veri vissza szívem.
Megrendült lélekkel rohantam le a csúcsról,
az sem érdekelt, ha megbotlok
és az éles sziklák vesznek revánsot
meggondolatlan törtetésemért.
Remegtek végtagjaim, mikor a hegy lábánál
hanyag mozdulattal lesöpörtem
nadrágom száráról a port.
És az ájulás szélén egyensúlyozott
bennem a felismerés.
Mi korábban összefüggő, érthető egésznek
látszott, most hatalmas és kiismerhetetlen
zűrzavarrá vedlette önmagát.
Nem láttam a fogaskerekeken túlra,
csak a céltalanság sugárútjain botorkáltam,
mint akinek a saját életében
sincs meg a helyismerete.
Rá kellett döbbennem, hogy minden
csak a távol biztonságából érthető.
Amikor olyan közel vagyunk,
hogy érinteni tudjuk, hirtelen védtelenné válunk,
mint hamvas bőr a szike élén.
Azóta is itt bolyongok összeszabdalva.
