Horizont
Az idő előrehaladtával
az ember egyre bölcsebb lesz,
és erre szüksége is van.
Lánglelkű lendülettel már
nem tudna felszaladni a Parnasszus
tetejére, így inkább csak békésen
sétálgat a Koppány partján.
Érzi, hogy az ifjúkor lázadásából
csak egy plüss metálvilla maradt,
az égbe szökkenésből pedig
a zuhanás – a gravitáció enged
több évtized lerakódó súlyának.
Figyeli a színes csapatsálakat
lengető futballhuligánokat, s
elmosolyodik, hisz ma már felismeri;
az igazi csatákat sakktábláknál vívják.
Az idő előrehaladtával
az ember egyre bölcsebb lesz,
és erre szüksége is van;
megérti, nem kell folyton a csillogás,
hisz a kristálypoháron is megül a por.
Adatok
Dátumok, adatok,
statisztikák, tények,
a tények
mögött erőtlen árnyék, az
árnyékban félszeg mocorgás;
még élnek.
És azután? Név, két örök évszám,
alatta mértékegységekben megadható
halom,
s a halom rögei közt a történelem
felsóhajtó lelkiismerete; az
irodalom.
Clarice Starling ügynök válaszlevele egy ismeretlen firenzei címre
„Ezeket meg kell enni, Clarice!” * –
elhamarkodott e kijelentés, Doktor…
Hisz mi a vétke annak, ki csak alapanyag,
de ízlelhetetlenné pocsékolják ma,
a celebséfek évszázadában? Nekik
a külcsín fontos, a zamat másodlagos.
Látja, Doktor, milyen kettős érzés
feszíti ösztöneink; a nyersanyagban
már a kezdetekkor ott a romlandóság
sürgető terhe – s bár nyilván magasztosabb
elfonnyadni a természet törvényei szerint,
és humusszá válni, minthogy elpazaroljon
a minőségre törekvés rothadó hiánya –
mégis, bűn-e az ínyencséggé válás
eszménye? És létezik-e választás?
Ha igen, választhatunk-e a tisztelet,
és a tiszteletlenség között, és így
tisztelhetjük-e egy tiszteletlenül elkészített
menüben a tehetetlen alapanyagot?
Itt öltök olykor magam is
sötétkék kötényt, Doktor,
ebben a kifőzdévé silányult világban,
s mégis nagyobb bennem az alázat,
mint aki naphosszat érdemtelenül
kiosztott Michelin-csillagait bámulja
önteltsége egén, s észre sem veszi,
ahogy a szeplőtlen búza a hantok közt
az éltető napfényre merészkedik.
* részlet Farkas Wellmann Endre „Hannibal Lecter első levele Starling ügynökhöz” című verséből
Ahol a csodák teremnek
A hit világa alapvetően
a csodák talapzatára épül.
S ebben olyan kettősséget érzek,
hisz amikor látom,
hogy idős emberek sietnek
hétvégente az istentiszteletre,
mindig arra gondolok, hogy
a középkoromon éppen túl én már
kicsit öreg vagyok a csodákhoz,
hogy a csuda vinné el!
Ez a folyamat már valahol
a gyermekkorban
elkezdődik előbb-utóbb.
Persze a józan, realista gondolkodás
sok mindenhez elegendő,
de a lélekig nem ér fel
még lábujjhegyen sem.
S amikor majd ott ülsz
egy majdnem üres templomban
kiüresedő hittel, és nem tudod
eldönteni, hogy kint,
vagy bent van hidegebb,
eldiderged újra lehunyt
szemed sötétjében;
a csuda vinné el,
itt már csak a csoda segíthet!
Aztán magad mellé nézel, s
szemében még látod a felhőkkel
meg nem rontott, ártatlan eget.
S ez kétségkívül csodálatos.
Olyanok vagyunk
Olyanok vagyunk, mint a park,
amelyre az ablakunkból rálátunk,
és úgy érezzük; a tökéletesség szinonimája.
Olyanok vagyunk, ha belegondolunk,
mint annak a parknak a mozdulatlansága,
ahol a falevelek állandó apró rezdülései igazolják
makacsul a tényt; nincs két egyforma pillanat.
Mint annak a parknak a békessége,
ahol két madár elszánt, komolyságában
szinte már kihalás elleni harcát folytatja egy
cserebogár birtoklási és elfogyasztási jogáért.
Mint annak a parknak a csendje,
ahol ennek az imént említett cserebogárnak
a hátán a végzet hangján reped meg a kitinváz,
míg egy anya síró gyermekét csitítja.
Mint annak a parknak az érintetlensége,
ahol a padokon olvashatjuk a hétköznapok
poétáinak „bölcseleteit” pajzán rajzok kíséretében.
Mint annak a parknak a harmóniája,
ahol egy vízvezetékszerelő káromkodik a szökőkút
egyes elemeit méretes csavarkulccsal csapkodva.
Mint annak a parknak a színessége,
amelyet az októberi eső egyenszürkévé áztat,
mintha a közeli panelok színtelensége folyna rá.
Mint annak a parknak az állandósága,
ahol a fák többsége – kérgén a kereszt jelével –
kivágásra vár egy új épület térnyerése miatt.
Mindannyian olyanok vagyunk, ha belegondolunk,
mint annak a parknak az eseménytelensége,
ahol naponta talál a rendőrség
a bokrok alatt heverve egy-egy hullát;
hisz nosztalgiából ide jár halni a tökéletesség.
