Szemszög
Szemszögünkből nézve milyen
traumatikus kettősség,
hogy túl korán értettük meg
Jim Morrison ötsoros „visszatekintését”,
míg Weöres Sándor a negyvenes
éveiben teremtette meg Bóbitát.
Gyermekeim az Úrban,
kortársaim a lírában,
mindannyian átrobogtunk egy
ifjúkoron, sokan túl vagyunk már a
gyermekáldáson, páran közülünk egy
sarokban álló leander rejtekéből lesik
óvatosan a nagypapakort, így hát
először Weöres háromgenerációnyi
verseiben kéne megélni önmagunkat,
ajkunkkal ízlelgetve a sorokat…
S majd ráérnénk jóval ezután sziszegni
fogunk közt a huszonéves tragédiát,
addig forgatva a szánkban a szavakat,
amíg legalább fel nem
cserélődnek a számjegyek.
Kolibri
Nem tudom, ha egy kolibri jut
eszembe, akkor a gondolat vagy
a madár szárnya a gyorsabb.
Nem mérhető a képzelet,
pedig van, hogy nehéz kőtábla
zuhan a kolibri szívére, s van,
hogy könnyű, nektárban gazdag,
hajnalszínű mezőre lel, mely
estére elnyílhat. Akár madárléte.
De most még ott repdes
a virágok körül, szárnyai
a végtelen jelét rajzolják
a levegőbe újra és újra –
elegáns ígéret, de a kolibri
csontváza megőrzi-e
majd ezt a végtelent?
Hőguta
Gyermekkoromban nem
voltak ilyen meleg nyarak.
Vagy csak idővel megszépültek
az emlékek, esetleg
az ingerküszöböm egyes
pontjai az elmúlt évtizedek
megpróbáltatásai alatt
engedtek az erőhatásoknak,
és szemcsénként
vesztettek stabilitásukból.
Lehet, ez utóbbi a helyes válasz,
mert például kislányom
nem panaszkodik a hőség miatt,
igaz, neki nincs is viszonyítási
alapja. Ő most éli meg azt
a gyermekkort, amelyhez
később mindent mérni fog.
Nekem is volt egy ilyen
gyermekkorom, talán emiatt
ferdült kényelmetlenné a jelen, s
tessék, most itt elégedetlenkedem;
hófehér helyett sötét gondolatok.
Mindegy. A kánikulának egyébként
van még egy kártékony tulajdonsága.
Ha hűvösebb légáramlat érkezik,
azonnal viharként mutatkozik meg.
Vagy a hőség miatt van országos
riasztás, vagy a szélsőséges, heves
felhőszakadás és égzengés miatt.
Front. Egykoron így hívta
nagymamám, és óvatosan
masszírozta halántékát
időbarázdált, szikár ujjaival.
Tipikus időskori problémának
gondoltam. Ma már tudom, hogy
nem létezik vihar előtti csend,
csak vihar előtti fejfájás.
Régen ilyen gondom sem volt,
egy másik korban nőttem fel,
hogy végül ebbe a mába
ráncosodjanak bele az én ujjaim is.
Lehet, haragszik az Úr,
ezért szórja villámait, s a gyermeki,
naiv ártatlanság elvesztése miatt
vezeklem. Ezen gondolkodom,
míg az időjárás-jelentésben
elhangzik a rettegett mondat:
erős fronthatás várható.
A hit és a tudomány remekül
megférnek egymás mellett
a forró hétköznapokban.
Nyári fotók
A nyári vakációk alatt
mindig többet utazunk, s
így megsokszorozódnak
a határátlépések is,
de nem ülésben ülve
aszfalton, vízen vagy levegőben,
hanem telefonok
fájlrendszerében adatként.
A technológia hosszú
polipkarjai szórnak el
minket szerte a világban.
Vajon hány külföldi turista
nyaraláson készült képén
látható a háttérben az arcom,
egy ezredmásodpercnyi
tekintetem, szemem fényének
apró vakucsillanása,
s – így – pillanatba
kövült gondolataim?
Vajon mely országokba
vitték el a képekbe zárt mimikám,
milyen események mentén
nézegették a fotókat,
mely párbeszédek hangzottak el,
közben hány érzéki pillantás itta
be magát a meghittség szövetébe,
vagy miféle családi drámáknak
lehettem így – tudtomon
kívül – szemtanúja?
Egyáltalán észrevettek?
Kitörölték-e a képeket?
Ha igen, akkor ettől több
vagy kevesebb lettem végül?
Vannak olyan afrikai törzsek,
melyek félnek a fényképezőgépektől,
pontosabban azoktól a fotóktól,
amelyeken ők láthatók.
Hitük szerint ilyenkor ellopják a lelküket.
Bármikor is olvad semmivé létünk
memóriakártyáján a szabad tárhely,
ne töröld ki a képeim,
én is megtartom a rólad készülteket.
A szóközök túlélési esélye
Mindenhová előbb érkezem – ha
szigorúan vesszük, ez is a
pontatlanság ágán pattanó rügy –,
s mégis, minden fontos
információról lemaradok; furcsa
kettősség. Olyan, mintha a sok
érdekes vagy épp érdemleges,
körülöttem kavargó történetből
csak a szóközök maradnának
meg az emlékezetemben, s ez,
valljuk be, egy társalgásban a
némasággal vetekszik, így a
beszélgetőpartnerem – a fenti
hasonlatot folytatva – a hallgatás
széles lombkoronájú fája alatt
hűsölhet velem a kontúrtalan
árnyékban. Bár ezek a szóközök a
helyesírás és a szövegértelmezés
tekintetében kétségtelenül
hasznosak, sőt az idő, igen, az
idő némelyiket markánssá
koptatja. Ma már vállalom, hogy
minduntalan lemaradok
a pillanatnyi lényegről, csak azokat a
szóközöket kéne – átültetve a mába –
rendesen megírni; megannyi
falevél csöndnyi zuhanását.
