Statisztikák foglalkoznak
azzal, hogy mely népek
mennyire boldogok.
Az adatok évről évre romlanak.
A vidámparkokat pedig sorra zárják
be, nem tudom, van-e összefüggés.
Ezek a parkok is évről évre
romlanak – tulajdonképpen
már a végtelenségig.
Egyszerűen otthagyták őket.
A virágok – mint az önfeledt
gyerekzsivajok emlékei – elnyíltak,
most már csak a méteres gaz
foglalja keretbe az időt, melyet
az erózió szinte állóképpé formált.
A szél néha még száguldozik az
egykori hullámvasút sínpárjain,
ha elfeledkezik magáról, aztán
menekül e fotószerű világból,
ahol alig észrevehető az átmenet
a fekete-fehér és a szépia között.
Rozsdásszürke – mint annak
a gyereknek az írisze, aki majd
a legutolsó vidámpark
bezárásakor fog megszületni.
A nyitott ablaknál hallottam
meg először. Egy forró nyári
nap száraz szellője sodorta arra.
Pedig hány könnyebb melankólia
illatát cipelhette volna magával,
vagy akár veszteség perzselte
tollpihéket... de a szél mégis
e füttyszót hozta felém, s ejtette
az ablakpárkányra. Nem tudtam,
honnét jött, ki szólaltatta meg,
olyan volt, mint az univerzum;
egyszer csak lett. S minden nap
hallottam, mindig szellőháton
érkezett, minduntalan csak az a
dallam, ugyanazokkal a jellegzetes
ritmikai kisiklásokkal. Sokszor
töprengtem azon, hogy miként lehet
valami ennyire hamis, s egyben
őszintén igaz. Csupán az tűnt fel,
hogy napról napra halkabb lett, míg
egy őszi reggelen végleg eltűnt...
és akkor értettem meg a csendet.
Az éjszakai fürdőzőkre kéne figyelnie,
de úgy gondolja, a hallótávolság
biztonsága elegendő. Bár van egy
elmélete a hang terjedésének
sebességéről; szerinte a segélykiáltás
sokkal lassabb, mint az önfeledt
vidámság lármája. Közben a
telefonját nézi, a hétköznapok
univerzumában a kijelző fénye
az egyetlen csillag. Ezért is utálja
a főszezont; olyankor mindig
túlterhelt a wifi. De most utószezon
van, ürességet áhító tekintetének
ez már szinte hangulatos. Eszébe jut,
hogy nemsokára le kell eresztenie a
medencéket, s ez megnyugtató
kábulattal tölti el. A szűrőket is
ilyenkor tisztítja ki, számba veszi
az ott talált tárgyakat, ez pont
elegendő ahhoz, hogy mások
életében turkáljon… Elkalandozott
gondolatait visszatereli a telefonjához,
s tovább nézi az imént elindított
videót; végzetes uszodai balesetek.
Az egész azzal kezdődött,
hogy kétnaponta mosogatott,
így minden tányérból és
evőeszközből pont egy párt
kellett megtisztítania. Aztán
azon gondolkodott, hogy
a gyász öt stádiumából
melyiknél tarthat? Meg is
kérdezte maga mellé pillantva,
s amikor csak az üresség
rezegtette meg a csend
hangszálait, úgy vélte, ez
az egész elmélet őrá nem
vonatkozik. Később az
evolúció tanain elmélkedett,
hitt az alkalmazkodás
fontosságában, pedig
tulajdonképpen az sem más,
csupán a hibák megszokása.
Még ma is sokszor felcseréli
a személyes névmásokat, ha
a jelenéről beszél, de lassan
a nyelvtan is hozzá fog idomulni
a tényekhez, ahogy az út végére ér...
s csak reméli, hogy az El Camino
zarándokai sem érzik közben
a lényeget, csak a fáradtságot.
Ahogy a hírfolyam e történetet,
úgy hozta felszínre az óceán egy
évezredekkel ezelőtt elárasztott
sziget régen burjánzó domborzatát.
Az egykor röpülésre képtelen
guvatnak már csak a fosszíliák
őrizték sorsát. Néhány emberöltő
alatt újra otthonosan rendezte be
a korallzátonyok alkotta lakásnyi
territóriumot a természet, s ismét
megjelentek a guvatok ki nem halt
ősei. Egy evolúciónyi pillanat múlva –
mivel nem kellett osztozniuk más
hőssel a tápláléklánc csúcsán –
álmaik újra röpképtelenné váltak,
és új fajtaleírásuk azonos lett
a szuvenírekké lényegtelenült
fosszíliákkal. Benépesítették a
szigetet, azóta is felborzolt tollú
nászéneküket lélegzi az április,
szaporodnak, tojást raknak, merengve
nézik a sárba szikkadt ökológiai
lábnyomuk formáját, s nem nagyon
törődnek a globális felmelegedéssel, hisz
ha ismét emelkedne a víz szintje, akkor
legrosszabb esetben pár ezer év
múlva ugyanitt... Megnyugtat, hogy
semmi sem végső pusztulásra ítélt.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 2-i számában.)