Partmann Tibor: Versek

2020. október 28., 22:27
Mednyánszky László: Napfelkelte havas folyóparton (olaj, vászon, 72,5 × 121 cm, 1900 körül) – Forrás: Wikimedia Commons

Jelölt kérgek

Nézem a ráncos kézfejed.
Pont olyan agyonhasznált a bőr,
ahogy ez a fakéreg-hasonlat.
És mégis. Itt-ott hasadékokat rágott
belé az idő, mindegyikben
nemzedéked egy-egy meséje fészkel.
Elszórva májfoltok, mintha
festékjelek lennének, amelyekkel
a kivágandó fákat jelölik.

Gyermekkoromban rendre
lekapartam ezeket a halálpecséteket –
ha beteg is volt, járt neki a lehetőség.
Legalább az. Elbújva figyeltem
a szentségelő, favágóvá avanzsált
idénymunkásokat, ahogy bolyongtak
az immár jelöletlen törzsek között...
jót mulattam a tanácstalanságukon.

Nézem a ráncos bőrödön a foltokat;
édes nosztalgián keserű felismerés.
Vásott kölyök voltam egykor...
de most csak tehetetlen vagyok.

Támpontok

Kívülről pihenésnek látszik,
de az érzelmek izmai ilyenkor
sziklákat morzsolnak porrá.
Szipog. Nem, nem sír,
ez annál mélyebb,
az a bizonyos kőpor
csípi a szemét. Kimoshatatlan.
Némán ül a félhomályba
merült szoba diszkréciójában;
mert mit szólnak a szomszédok… –
amikor a bensőben éppen
az összevisszaság az úr,
fontosak lesznek a külsőségek.
Aztán az égből alászáll
egy mozdulat, s megérinti a vállát,
amelyről lassan csorogni kezd a felelősség.
Lecseppen a frissen mosott parkettára,
és ennyi volt. Egy cseppenésnyi pillanat;
a hétköznapok apró támpontjai ezek,
amelyeken az élet egyenetlen
tömegű falai egyensúlyoznak.

A korlát

Észre sem veszed,
ahogy az ujjad
önkéntelenül végigsimít
egy repedést, akár múltba
révedő jós az életvonal
utolsó millimétereit.

Recsegnek a korhadt deszkák,
de nem mikszáthi a hangulat.

Lépd át a korlátaid...
Az ilyen klisévé kopott
látszatbölcseletek tán
az emberiséget is túl
fogják élni... Hát
gyermekként – tudat
alatt – beléd nevelték.

Soha semmire nem
volt jó, és nem is lesz.
Egyetlen szerepe, hogy
gyökeret verjen az
elmédben, s fel-felvillanjon,
ahogy a filmekbe
bevágott, oda nem illő
képkockák, amelyek
nem hagynak nyugodni.

Lépd át a korlátaid;
mindig ez jut eszedbe,
ha átsétálsz egy hídon.

Negatív

Integetések hullámai
csapódnak a hajó oldalához –
ringatózik, mint a bizonytalanság.
A látóhatárra horgonyzom
tekintetem – mintha ez lenne
közöttünk az utolsó kötelék –,
s nézem, ahogy távolodsz,
míg el nem tűnsz – létigéim
biztonsága – az óceán csendjében.

Csak állok, s hirtelen
megértem a kikötők magányát.

Aztán elkezded küldözgetni
a fényképeket; neked tarka,
új élet, nekem 16 megapixel...
neked hétköznapi sztorik,
nekem megtelik egy több
gigás SD kártya egy idegen
világ harsány színeivel...

S mégis, erről az egészről többet
mond nekem a házunk közelében
fekvő fekete-fehér nyírfaerdő –
gyermekkorunk negatívja.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 24-i számában.)

Legfrissebb hírek
2020. november 26., 11:40
2020. november 26., 11:32
2020. november 26., 03:25
2020. november 26., 03:05
2020. november 26., 02:30
Legnézettebb
2020. november 23., 00:37
2020. november 22., 02:50
2020. november 25., 07:54
2020. november 21., 09:25
2020. november 23., 00:26
2020. november 26., 03:25