150.000
Egy szótár megjelenésére
Nincsenek hadaim – döbbenek rá olykor dühödten.
S ímé, most 150.000 válogatott katona feszeng és toporog mögöttem.
Több, mint a Rákóczié, mint a Mátyásé s én is toboroztam
néhány százat örök seregemhez.
150.000 magyar szó! Bajszos öreg katonák,
pelyhező állú szó-fíókák, költők állandó hadserege,
elég vagy minden győzelemhez!
1956
Temetőbogarak
Nézd, hogy sürögnek! Hogy vonják, cibálják
a tetemet, az elhulló halottat,
Örök
kegyetlen,
szomjú szorgalommal,
nem énekelve s nem mondva igét,
temet ez a szörnyű fekete nép.
Ki lökte őket kínzó küldetésre?
Milyen átok, vagy titkolt elhívás van
bogár-szívükben, hogy a pusztulásban
célt leljenek,
és soha semmi másban?!
Nézd, hogy futkosnak! S nem szomorú ez.
Ha másnak sajgás, jaj, nekem vigaszt ad
e nyüzsgő gyász,
mert engem nem igazgat
a balga isten éppoly balga papja.
S ha éltél eddig
fülledt izgalomban,
hogy lelsz-e lényt,
akiben irgalom van
és eltemet,
most boldogan nyugodj meg!
Van férge földnek,
rovara rögöknek,
kik fantasztái valami öröknek
és földetlenül nem hagynak, ne rettenj,
mert nem marad itt senki temetetlen!
Mert helyettetek…
Mert helyettetek szerettem vagy szégyelltem szeretni
s maradt a körmöm piszkos: kövekről múltat kapartam
helyettetek álmodtam fülledt fabulát priccsen
s vontam nőt magamhoz képzeletemben
és helyettetek gondoltam magamat – jobbnak
terveltem igazi szépet a földön
és helyettetek loptam, csaltam, csakhogy nem öltem
tudván: ha én nem teszem, megteszitek ti
helyettem is.
Egy istent kiástam
És akkor lassan
Egy istent kiástam
Ásóval és lapáttal
Három méter mély gödörből
Első istenemet kiástam
Levertem róla a sarat
Meg kifújtam az orrát
Ültettem az apró edényre
Hadd nyögje ott a sorsát
Isten pesztrája lettem lassan
S keresgélni kezdtem – magasban
Felnyúltam érte, mint egy légyért
Elkaptam – zümmögött
Isten? Nem isten? A lélek érte föntjárt
Az ész csak hümmögött
Ha fönthagyom – repülni fog
Ki – sohase tapintom
Ha lerántom – hiányzik fönt
Nem lehet többé titkon
Kellene egy isten föntre
Kellene egy lentre
Pesztrálnám a két kis istent
Tente, isten, tente
Betyárrigmus ötvennyolcban
Szamosújvár, Rózsa Sándor...
Szemem előtt kötél táncol.
Hej, sok idő telt azóta,
De tán áll az akasztófa,
s ha Isten felviszi dolgod,
mert bár magas a fa ága
csalóka a magassága,
távol a mennyei kolhoz,
de ez közel a pokolhoz.
Elgondolom: milyen talmi;
Éppen odafönt meghalni,
Hiszen a halálos ágyig
az ember mind fönnebb vágyik
S mire feljut két méterre
Kilóg szegénynek a nyelve.
Vagy mert zuhant alacsonyra,
Gúnyból húznák a magosba?
Szamosújvár, Rózsa Sándor...
Szemem előtt kötél táncol.
Haj, sok idő telt azóta,
De tán áll az akasztófa...
Egy cigányné megjósolta
Anyámnak az ócskasorba'
Hogy meghalok, hogy elvérzem
Vagy tán akasztófán végzem.
Most, az atomkor határán
Lógjak egy primitív spárgán?
Villamosszék, halálvonat
Kell, nem kötél, s szamárfogat!
Akasztódjék, ki arra jó,
Tuskófejűeknek való.
Nem gyilkoltam, fosztogattam,
csak tanácsot osztogattam,
mert a szegény diákgyerek
nem szól, hanem csak pityereg...
Nos, hát ez volna a bűnöm.
Három-négy év, és leülöm.
Persze jobb volna most lassan
Sétálgatni egy lugasban,
Olvasgatni, virslit falni,
Jégbehűtott sört nyakalni,
csókot kérni egy-egy lánytól
s csak az ágyban lenni bátor,
de hát akkor ki bűnhődött?
És miből él börtönőröd?
Viselkedj hát türelemmel,
Hiszen ő is munkásember!
Olyan nagyon nem is bánom.
Egy ideig lesz lakásom,
Nem fogja a házbért kérni
Elsején majd Irén néni,
S végre elmondhatom bátran,
Hogy nem élek szabadságban.
Mennyi életet láttam
Mennyi életet láttam:
mennyi nyakkendős életet,
ruhákban mennyi életet,
hálóingben, kabátban,
pőrén ágyban,
mennyi életet láttam:
egy sem tanított semmire,
mindük tanít valamire…
S mikor nyakkendőm megkötöttem,
mégis egyedül maradtam,
egyedül – két kezemmel,
egyedül – ujjaimmal,
egyedül – szemben
a félelmes tükörrel.
Színek után
Talpig fagyban a jegenyék
Kék kék kék
Szaladj kisfiam a tejért
Fehér fehér
A birsalmát várva várta
Szekrényünkön egy kosárka
Sárga sárga
Vágóhídon döng a bika
Pokoltüzes az orrlika
Zsíros-piros
Él pedig de mintha halna
Barna barna
Talán a fehérség szülte
A fekete csak átszűrte
Szürke-szürke
Őszes ágon varjú-gerezd holló-szállat
Nagykendője az anyámnak
Fehéreim koromlója
A szivárvány Koporsója
Bűn barnája vérem sója
Fekete
Kékségünkön átszáll
A pirosság nyila
Lila
Elmennék a kékkel
Sötétes fecskékkel
Fanyar-szájú nőkkel
Kardvonó felhőkkel
Vad-zöldet varázslok
Pirosat parázslok
Sárga epét hányok
Hívnak lila lányok
Jaj kit is segítsek
Kit is színesítsek
Kékítőt kékítsek
Barnát feketítsek
S milyen szín is vagyok
Hogyha kék-zöld vagyok
Szobámban megfagyok
Sárgítnak a nagyok
Elmennék elmennék
Szarvas-űző messze
Csöngettyű-fehérnek
Varjú-ház ereszre
Megállnék megállnék
A kékségek táján
S lennék pici rúzsfolt
Szűzmária száján
Ars poetica a pusztán
El kell mennem
addig a házig.
S ha teteje
közben beázik?
El kell mennem
addig a házig.
S ha minden lakója
holtra fázik?
El kell mennem
addig a házig.
S ha belőle már csak
gerenda látszik?
El kell mennem
addig a vázig.
S ha lent vályog-közét
egerek töltik?
El kell mennem
addig a földig.
S ha zsuppját fűbe
eső döngölte?
El kell mennem
abba a földbe.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 16-i számában.)
Éltető József | A megmaradás igéje – in memoriam Páskándi Géza
Páskándi életműve ugyanis hihetetlenül terjedelmes, árnyalatgazdag, színes és változatos, intellektuálisan mély és kedélyesen játékos – olyan teljes oeuvre, melyet bármely nyugati szerencsefia elirigyelhet. Hát hogy is van ez? Hát persze, szólal meg az emlékezetünkben élő Páskándi kissé kesernyés mosolyával: Én már annak idején megmondtam és sokan csak hümmögtetek: A mű oka a tű foka. A szorongató világ a költőt csodatételre kényszeríti.
