Pejin Lea: Versek

2020. április 29., 14:47
Gazdag Ágnes: Sivatagi (akril, vászon, 50 × 70 cm, 2016)
galamb-eset

 

Karácsony íze volt a kürtőskalácsnak,

a cimet tehette.

Még gőzölgött, amikor a peron mellett

sorban álló galambokat bámultam.

Egyik-másik talán öngyilkos hajlamból,

a többiek csak galambságból ácsorogtak,

gyenge lábaikkal kapaszkodtak a kihűlőben lévő

beton fel-felgyűrődő darabkáiba.

Mint a piac mellett szombatonként szoktak,

úgy kéregetett egy másik csapat a kuka mellett.

Egy felderítőt küldtek először, s mint vadállatok

a nyers húsra, úgy repültek rá a kis darabka kiflire

egyszerre mindnyájan, kik a kőbányai vasútállomáshoz tartoztak.

Területekre osztották a várost, így könnyebb az élet, gondolják,

mert okosak, s így élnek, s lesznek öngyilkosok mégis sokan közülük,

talán félnek attól, hogy még többet tudjanak.

Az utóbbi időben két galambot is láttam meghalni,

az egyik az orrom elé, a másik az erkélyemre esett.

Előbbinek rángott még a feje, s az egyetemi könyvtár aulájában

diákok százai sétáltak el mellette, mintha természetes jelenség volna,

hogy egy galamb esik be az ablakon és töri ki a nyakát.

Vér fröccsent mindenhová, rám is, olyan közel voltam.

Az erkélyjelenet kevésbé volt gyomorforgató, annál drámaibb,

Shakespeare is megirigyelte volna a két hősszerelmes galamb búcsúját

Újszeged Tisza-parti erkélyén. Még vetett egy pillantást a dülöngésző fákra,

majd rám, aki csak álltam seprűvel és számból kilógó cigivel, majd

kilehelte lelkét, én pedig kilöktem az utcára. Kegyetlen az élet.

Mindez akkortájt történt,

mikor végleg kikapcsolták a szerb számomat,

és amikor megkaptam laminálva a tajkártyámat,

erre fogom szívtelen tettem, hogy

kilöktem egy halott galambot a lakásunk elé.

Akkor jöttem rá, hogy nincs visszaút.

Sem az igazán magyarrá válásból, sem a halálból.

 

Ima az éhezőkért

 

A testem egy játszótér,

vasárnaponként templom

Csúszdázik az Enikő

hintázik az Áron

Mindennapi libidójuk

add meg nekik ma

Ha nem jó a libikóka,

nincsen nyalóka.

 

Karma

 

A karom ma

húsba vág,

én meg fel, hogy

mostanában olyan

lassan alakul át minden,

és van idő kivárni,

mi lesz a vége.

Kezdi megszokni a memória,

van mire emlékezni

a kagylóba boruláson kívül,

és nem unja már a toll

leírni százszor egymás után,

hogy ezt biztosan

akarom ma.

 

Szirtről a mélybe

 

Úgy taszítottam a budiajtóhoz

remegő testét,

hogy légzése,

mely előbb négynegyedes,

majd szaporább ütemben lehelte be fülcimpám,

egyre csak lassult,

majdhogynem végleg leállt.

Haldoklott temploma,

templomában az imák,

imáiban a húgyszagú padló.

 

A budi ajtajához taszítani

a remegő testét.

Sárban, vizeletben, sörben

tocsogva.

Végignyalni a nyakszirtet,

onnan letekinteni a mélybe.

Beleharapni a vállalhatatlan kiűzetésbe,

elhagyni lassan

a zsibongó teret,

trappolni hányásban,

üvöltésben.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)

Legnézettebb
2021. november 24., 10:02
2021. november 23., 16:18
2021. november 24., 08:50
2021. november 26., 10:27
2021. november 23., 09:11