Radnai István: A napóra imára szólít - versek

a napóra imára szólít

amíg a hőség csak parázson izzik
az eget kormolják faszén hegyek
hová lett a zöld távlat a kékség
távolba lát a dimbes-dombos tájék

mennyi vér fellebbez a magas égig
elejtette a palettát az isten
a nappal háborúz a csendes éjjel
igazságfű a mocskos földön hol terem

hát várj míg fény derül nyugatra
kín és kényszerűség akarnokok
jut belőle bőven zsellérsorban élni
a hatalmasok vágyledér lázálma

amikor a nap helyett a gáz kialszik
és reszket ismét csillagot gyújt az égre
az erdőkön át felénk fut recsegve
a tűz és bomba roppant éhe

estére odébb áll a tűz és a had
európának a tollat hullató
kolduscsőrű karvaly vad madárnak
elárverezték színes széles szárnyait

mire a hold sorvadó égre libben
a gazdag másik oldalára fordul
irigy ragyák verik ki sárga arcát
kék csillagok derengő karcát rejtik
 

széjjelnézek

kövér szemet hord a kalászos búza
kéken virít még a búzavirág
lepke száll bókoló pipacsokra
lobog a szoknya tombol a nyár

mint tüzes lelkek a nyári nap éget
minden sugár a vágynak üzen
kókadsz majd ősszel fagy látogat
a föld befogad meghalsz a téllel
süvölvény zölden kelt a tavasz
 

a határon innen

bomlás és gyarapodás ez a törvény
kezdet és vég születés halál
tavaszi bimbó pattan szirma hull
várj még jön a ködös esős ősz

öregek a padon mint a fecskék
szeptemberi napsütés
utolsó esély hiszen mind
költöző madarak vagyunk

csak megpihenünk ronggyá olvasott
könyveket hátrahagyva a képernyő
erővel butít amit építettek
az ősök elmossa a híg sár

öregasszonyok a padon
szellemi hajléktalanok
kenyér helyett mérgez a sorozat
itt nem lőnek csak nézzük

ahogy az őszi levél
költöző madarak fészke
az álmunk kis halált játszik
ma még mint bimbó ébredünk
 

viszonylagos

az év madarai szegik az eget
előttük előttünk hosszú az út
nyár végére drótra gyűlik a sereg
menni készül mielőtt bajba jut

rovarok szántják párás a hajnal
délidőben pihen a mennyei nép
nem zümmög és elhallgat a dallal
ma lángban áll tombol most a fényes ég

alszik a sok fióka már jóllakott
nem csivitel követel a fészek
magamra zárom az ajtót ablakot
álmom is szárnyaszegetten félszeg

naptárlapok ha kóbor idők múlnak
emlék marad csak gyűrött falevél
víg tavasz vándorai hazahúznak
engem már régen letepert a tél