ég alatt
csend harmatoz a fűre
még nem ébred a város
a nyár halad előre
a pók sző éji álmot
még nem érzi hogy dereng
hogyan foszlik a sötét
a hajnal új fényt teremt
sugarakból fon föléd
árnyat rejtő lombokat
szemedet dörzsölheted
nyújtózik a gondolat
tobzódnak a reggelek
tavasz reménye tél
napnyugta előtt kirajzolódnak
még élesen a téli fák
felmutatja koronája alakját
gerincét csontjait a tél
mintha rég halott király
országa vesztét rózsaszínben látná
mint aki hisz remél
a látóhatárát kémleli
sok karját kitárva imádkozik
teremt
elfut előlünk a sánta idő
tépett bundáját takargatja a hó
már többet a múltból nem jön elő
az emberből lélek marad a való
felkapja a szél a juhar magja
elszáll mellettem a hiányos jövő
zsákjában hordja a tél haragja
derékba törött a fa a felnövő
csonka mikor pótolja a szellem
hiszen az út végét ha sosem látja
mintha tegnap holnap volna tetten
éri alkot tovább rabja s a gálya
halad tovább szélbe vitorlája
belekap s nevet a nap orcája
a próféta álma
menj fiam ninivébe hiába ígéred
percenként felriad az úr hangját hallja
megyek már megyek összecsomagoltam
mondja jónás hogy tudjon aludni
majd reggel biztatja magát
már reggel indulok lassan virrad
énekelnek a madarak indul el
indulj el indulj végre
csak még alkudozik jónás
még nem mehetek reggel
még negyven nap megmondtam
még negyven nap és ninive elpusztul
ma olyan szépen süt a nap
dalolnak az asszonyok
még negyven nap
és te a lelkedet eladod
megyek már megyek
mondja a költő
összecsomagoltam az úti holmit
a bűneimet