szédület
szemel az eső nyargal a nyár
fűszálon csillan gyöngyöz a reggel
hajlik az őszbe
kéklik a szőlő piros a levele
szüretre vár
libben a szoknya rezdül a tánc
pendül a húr lobban a víg dal
tüzes a tavalyi bor
repül a párta esküvő várja
hullik a könnye
a szeme csillog legény forgatja
rebben a lány
közel a nász hűvös a hajnal
gyűrött a szoknya zúzmara fázik
etűd
még szinte tél van karácsony
alig múlt el szalad az idő
sima ágat-gallyat átfon
kócos sárga virág jön elő
hamar mert száradni később
még ráér ráun a tompa rög
az ég gurulna a lépcsőn
odakinn még vad vihar hörög
kinyílik már simul a som
lelke éltet bogarat méhet
nem rágódik a válaszon
a naptárja soha nem téved
termése fanyar mint a tél
pirosló hosszú őszt remél
dacol
a fénynek nekiront az este
a virágágyra árnyékot tapos
madarak csőréből kiesve
az ékes hang volt kincsekről dalol
az éj fölé kínzó gerinc görnyed
nehéz dunna szűri a fagyot
mint a pihetoll a párna könnyed
bájjal mérve álmodni hagyott
esőre ébred már a hajnal
ritmust dobol az ablakon a csepp
üvegre kellemetlen zajjal
hanyatt fekvő felhőből kiesett
aprókat üt tompa ingaóra
melyről elveszett két mutatója
éj titka hulló teliholdnál
halvány fény szitál a múló holdat
szívembe furcsa álmokat idézve
asszonyom szeme e páros csillag
helyreáll az éj tökéletlensége
asszonyom szeme e páros csillag
mint tömjén fáklyaláng szívemig égve
a víg jázminbokron éled az illat
vágyat illet megosztott szeme fénye
a víg jázminbokron éled az illat
ó pillanat rászáll ezernyi lepke
szárnyának hímpora vérig izgat
asszonyom szűzi erényét meglepve
szárnyának hímpora vérig izgat
el is veszti mind hevesen vergődve
már leoltva az erőtlen holdat
szégyellve erénye múltát előtte
asszonyom szeme e páros csillag