Radnai István: Versek

ekloga helyett

a szürke felhőkbe éket ver
megnyílnak a páramirigyek
a lombok hiába irigyek
a földön gallyak s termés hever

kísértetek órája éjfél
mi robbantja be az ablakot
a huzat függönye alakot
teremt sűrűn villanó fénynél

a nyártól búcsúzik az aszály
vidám gyeptüskék ágaskodnak
selyemmé simulnak ki holnap
rét szerte ideje már kaszálj

boglyában a tavaszi széna
mire fakó téli nap delel
a sarjú is véle áttelel
ha a gazda rendet vág még ma

az augusztusi zivatar
utat szakít a fázós ősznek
a függő fények elidőznek
mielőtt paplanja betakar

zivatar

az égi vakság túl sok fény
átzsibbad borzadt gerincen
villámról lekopott erény
szűz aki kell búcsút intsen

amikor felfakad szemem
kopáncsa duzzad és felreped
elámul a gyér színeken
a láthatáron sík kerek

mit nézzek amit nem érzek
csak éjjel kelnek illatok
zsibbadó test holt az érzet
leemel csokros csillagot

lassú szekér ring a göncöl
lovait próféta hagyta
elveszni a végtelenben
a szár és a zabla rajta

bolyong a tengelyig roskad
valamit súg fojtott hanggal
kardjára tűzi a holdat
véresen egy morbid angyal

 
forgószínpad
                         parafrázis

nyugati szél láthatatlan jelenés
zizegnek hullásra váró levelek
az ősz kabátja nagy rád a tél kevés
borát nagy hasú hordóból vedeled

a tenger lehel párát víg szárnyadon
tavasszal benned porlik a holt avar
rügyek álmaiból tűnő ártalom
éledő föld felett felhőket kavar

bohó erdőkön szánt át a hárfadal
rád bízza magját nyílik a zárt toboz
jöttödre fészkén ijedt madár rivall
feljajdul akit korhadt ág megbotoz

lohad a szél a dühe is messze jár
tág égen olvad meg a mézszínű nap
csokorba fonva hajlik a sok sugár
szellő ringat szirmot és szárnyára kap

nyugat egykori fényét vesztő bölcsőd
borús eget ékel puszta sziklaszirt
csupasz a part riaszt sellőt és költőt
hullámod vet rá átkot bont neki sírt