2004. húsvét után, semmi különös,
a Stadionnál begördül a kilencvenötös.
Nővérem az üres buszra száll.
Minden nap egy újabb kis halál.
Nyári ruhás gimnazista, fehér térdű lány
hazafelé sétál újabb kis halál után.
Háta mögül csöndesen liheg.
Feltámad a nyáresti hideg.
Nővérem a Barátság park sötét szegletén
szájba vette támadóját, ennyi csak a tény.
Nővérem fehér nyakán a kés,
tudja jól, már nincs ellenvetés.
Nővérem a Barátság park sötét szegletén
– nyári ruha virágain utcalámpafény –
műbőr pénztárcát ökölbe zárt.
Nővérem így mérsékli a kárt.
Nővérem a Barátság park sötétzöld füvén
szégyenkezik, ügyetlen a szexus kezdetén.
Fehér térdek sötétzöld füvön.
Lenni bárhogy, csak külön-külön.
Barátság park sötétjéből megy hazafelé,
szája íze teszi mindezt valószerűvé.
Feltámad a nyáresti közöny.
Lenni bárhogy, csak külön-külön.
Három évvel azután, hogy bárhogy, csak külön,
dolgozik az életén, és pár nehéz ügyön,
begördül a kilencvenötös.
Üresjárat, semmi különös.
Három évvel azután az üres buszra száll,
kettes ülés, fehér nyakát szorítja a sál,
homlokán a hűs ablaküveg.
Háta mögül csöndesen liheg.
Három évvel azután egy üresjáraton
– váratlan találkozásra pont jó alkalom –
háta mögül csöndesen liheg.
Megfordulni végképp nincs minek.
Nővérem a nagyvilágban élni dolgozik,
adót fizet, éveket, és még ki tudja, mit.
Dolgozik egypár nehéz ügyön.
Lenni bárhogy, csak külön-külön.
Fehér térdek sötétzöld füvön.
Lenni bárhogy, csak külön-külön.