Regős Mátyás: Versek

Bérházunkban üldögél a portán,
életében beállt már a tél.
Mostanában kezében pohár van.
Jó ember, a szakmájának él.

Ráköszönök, beindul a nóta,
ősz hajába kap a szembeszél,
hüvelykjével homlokát vakarja.
Rám se néz, a pohárnak beszél,

hogy pár nappal korábban meghalt a Misi.
Kézfogása markomban maradt.
Kőkemény melós, szatmári gyerek,
nemrég tölthette a hatvanat.

Pár nappal korábban meghalt a Misi.
Mokány volt, úgy hetvenöt kiló,
a felújítás brigádvezetője.
Keveredett arcán mész és indigó.

Meghalt a Misi,
a liftajtón ez állt.
Búcsúzik tehát
a szatmári brigád.

Elment a Misi és senki nem látta.
Búcsúzott a szatmári brigád –
mécsest, kevertet raktak ki a társak.
Az építkezés csendben folyt tovább.

Szegény Misi néhány napja elment.
Nem volt nő, csak kétszer két gyerek.
Istenem, csak ne felújításon,
csendben mondom, hangom megremeg.

Szegény Misi néhány napja elment,
vérvonala meszel még tovább.
Mostanában csak úgy, kérem szépen,
kihalnak melós dinasztiák.

Elment a Misi és senki nem látta,
csendben mondom, hangom megremeg.
Vizes kék volt szeme indigója,
csak én emlékszem, mindegy, egyre megy.

Meghalt a Misi,
a liftajtón ez állt.
Búcsúzik tehát
a szatmári brigád.

Megtudtam, hogy elhunyt ez a Mihály,
újrakezdi most a jó öreg.
Istenem, csak ne felújításon.
Ezt jól ismerem már, tovább megyek.

Éjszakánként az ablakon kopognak,
hallgassátok csak az éjszakát,
kopogtatnak spaklikörmeikkel
szatmári melós dinasztiák.

Másoknak egyre szimpatikusabb,
magamnak egyre érdektelenebb vagyok,
azt mondom, ez a halálfélelem.
Magasba csap az ostor, és messze lövell az ősanyag,
mielőtt zuhanni kezdene, de így,
függőlegesen élni sem olyan.
Anzelmet választottam szentemnek,
Canterburyből, szerencsés, szerény ember.
Rendtársai lemásolták az életművét, mielőtt
kérésére elégették volna.
Most azt mondom, ez lesz jó, rendet alapítok.

Megfeleltem az állásinterjún
egy autóipari óriásvállalatnál.
Dicsőség lesz alkatrészt hordani,
autót összerakni és
a nagy pesti forgalomban
elnéző mosollyal bámulni
a kígyózó dugót:
Élj, vadállat,
mert én építettelek!

Ha harminc leszek, szép fehér házam lesz,
a házban takaros rend lesz, és mindenféle
érdekes, csupa hasznos tárgyak. Addigra
Bachot hallgatok, és nem olvasok ilyen-olyan
könnyed irodalmat, a lényegre figyelek,
József Attila, Ottlik és Dosztojevszkij.
Beszélni fogok legalább három európai
nyelvet, és még hármat érteni. Nem iszom
már többet a kelleténél, hosszú kortyokban
vörösbort talán, és addigra nem dohányzom.
Kilóban marad a kilencven, de kamaszfiús
szőrtelen bőrömet kicserzi a napfény,
erős leszek, nyugodt és egészséges.
A munkának örülni fogok, nem megyek el
a háztól, javítgatom a tetőt, a kályhába
befűtök és megetetem az állatokat. Szép
lassan a pincét is kidzsuvázom, erős fából
készült asztalokat szerzek, és színes lesz,
bőbeszédű az asztaltársaság. Addigra hiszem
az Istent, és nem félek a haláltól, mert úgyis
véget ér minden éjszaka. Apám majd
felbukkan néha, azt mondja, ő is így akarta,
nyáron hűvös, télen meleg házat, öreg
fákkal, tágas udvaron. Mondom neki, hogy
maradjon, de jó lesz neki a régi, hazamegy
az esti vonattal, ugye, a régi ház, nem adta
el, pedig hányszor megbeszéltük. Ha
harminc leszek, elnézem apámat, ahogy
távolodik, bánom is, hogy itt hagy, de hát
más ez a ház, mint a régi, különben is,
érkeznek sokszínű vendégeim, ő meg
nem beszéli a nyelvet.

*A rendszerváltás kb. olyannak tűnik, mint a világrajöttöm. Nem emlékszem belőle semmire, de apám örült neki, és azt mondják, hogy nagy dolog.