Lukácsmária dédanyám
szíjas, szittya fiatalasszony volt,
olyan hosszúarcú, kaukázi típus,
vagy pedig nagydarab melák,
mint az oroszok.
Kép nincs róla, de hogy
miket össze nem olvasott!
Hetente leadott rendelést,
kérném küldeni a könyvet,
Tuba Károly, Szívek harca,
Felsőcsernátonba Rákosi
Zsigmondnénak, pont.
S ha a könyv megjött
és a kenyértésztát meggyúrta,
a molvánkai csárdába
azonmód befordult,
ott leste Solt Ferit és választottja
Dobai Rózsikát.
Egyszer csak a mezőről
berobogott, mint porcelánboltba,
Rákosizsigmond dédapám.
Mári, te mit csinálsz itt?
Hát nem látod, a tekenyőből
a tészta mind kifolyt?
Zsigmond, én kendnek
százszor megmondtam,
hogy Mária, nem Mári! –
ocsúdott fel dédanyám,
de még egy cseppet kába volt.
Ahogy meglátta a kifolyt tésztát,
tűzpiros lett, és csak pislogott.
Na jól van, Mári, hozzad
a moslékos edényt, s tégy rendet –
nevette el magát a férfi,
s akkor, abban a pillanatban
szebb volt, mint Solt Feri maga,
pedig arca teljesen mongolos.
Elmondta mindezt 87 éves korában
Rákosietelkaénanyám,
aki már egyre több fejezetet
tud kívülről visszaadni
a réges-rég olvasott könyvből.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 30-i számában.)