De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.
1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.
A kortárs irodalomról szóló beszélgetés-sorozatom folytatása elképzelhetetlen Sántha Attila megszólalása nélkül: a kilencvenes évek elején ő volt a kolozsvári Előretolt Helyőrség írócsoportosulás egyik alapítója és teoretikusa, jelenleg is a helyőrségesek táborához tartozó meghatározó szerző. Arról kérdeztem, hogy mi volt akkoriban az irodalom berkeiben és hogyan látja az irodalmi élet aktuális problémáit.
Az 1920-as évek az erdélyi magyar irodalom megszületésének és felfutásának ideje. A prímet ezen belül is a székely írók viszik, akik közösségük gondjaihoz, de ugyanúgy hiedelmeihez, hagyományaihoz fordulva teremtik meg azt a csodás székely világot, amelyet a kiterjesztés folytán erdélyinek fognak fel a kívülállók.
Az emberiség legnagyobb feladata – ami egyben az önmegismeréshez vezető út első állomása is – a történelmi múlt köré fonódó rejtélysorozat szétdarabolása, megtisztítása. A jelen meghatározottsága mindig az előző korok vizsgálatában lesz értelmezhető – s csakis akkor tudunk rájönni egyes jelenségek kialakulásának vagy éppen az eltűnőben lévő folyamatnak az okára, ha a fenomén gyökeréig ássuk vissza magunkat.
Nyelvhasználatunk sok mindent elárul(hat) rólunk, elsősorban viszont az otthon megteremtésének ad meglehetősen nagy teret. Sántha Attila József Attila-díjas költővel beszélgettünk arról, miért nem szabad(na) mellőznünk a nyelvjárásunk megismerését, használatát; a legújabb, az Ágtól ágig című verseskötetében pedig még több izgalmas kérdésbe botlottunk, ahogy az otthont keresgéltük.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
De nem sokat jutott előre,éjjelente majd’ elvette az Isten hidege,a nyári hónapok után elfogták,s csak most jutott haza,ne haragudjon.
A 86. életévét taposó Gazda József 2021 végén két kötettel is jelentkezett. Az egyik, a Miért is éltem? – A kor karmai között önéletrajz és korrajz egyben, visszatekintés az általa megélt időszakra, míg A XX. század, ahogy megéltük című, a Székely Könyvtár-sorozat 98. kiadványaként megjelent könyve mások visszaemlékezéseit tartalmazza az 1900-as évek kezdetének békeidejétől egészen 1990 fekete márciusáig.
A tizennégy karátos autó kivénhedt oroszlánja, Wendriner úr szerint „nincs szebb, mint öreg artistának lenni. Ismertem Olmützben egy »Halálkerék« nevű Glatsch Ödönt, aki két mankóval és három selyempincsivel bejárt a Rathaus Kellerbe, mert lezuhant a trapézról. És boldog volt, pedig nap mint nap veszekedett vele a felesége...”
Az úgy volt, hallod-e, hogy jöttek az összeesküvés-elméletesek, s aszonták, hogy a vírus nem es lehet a természetből, s hogy a kínaiak engedték ki, vagy szabadult el tőlük. Na, szóval mi ez, ha nem paranoia?
Három prózaíró és kilenc költő verseiből jelentetett meg antológiát a Petőfi Kulturális Ügynökség. Egy olyan kötetet kaptunk kézhez, amely megtalálta az egyensúlyt a több szerzőt felvonultató kötetforma és aközött, hogy mégis széles rálátást nyerjünk az egyes szerzők műveire.
Valószínűleg nagyon kevesen mondhatják el Erdélyben, hogy életük valamelyik pillanatában nem voltak feketemunkások akár idehaza, akár Magyarországon, vagy a világ egy másik pontján. Ezért is tarthat számot nagy érdeklődésre Lövétei Lázár László döbbenetes könyve eme kiszolgáltatott munkások életéről.
Már legalább hetven éve, a kollektivizálással (de igazából korábban, az ipari forradalom megjelenésével) elkezdődött a hagyományos népi/paraszti életforma felbomlása, megszűnése, megszüntetése. És nem mai hóbort az emiatt való kesergés sem.
Olvasom, hogy két kritikus arról beszélget, egy bizonyos szerzőnek a mondatait ízlelgetve kell olvasni, valahogy úgy, mint ahogy a gourmand-ok esznek a francia éttermekben. És hogy ez milyen jó, mert e kifinomultság folytán úgy érzi magát az olvasó, mintha hájjal kenegetnék. No, nem pontosan így mondták, de a lényege ez volt.
Az első világháború alatt a cári Oroszország fogolytáboraiban 2,1 millió osztrák-magyar katona raboskodott, a becslések szerint közülük több mint ötszázezer magyar volt. A foglyokat többször költöztették egyik táborból a másikba, nagyon sok esetben több száz kilométert kellett gyalogolniuk, gyenge élelmezéssel. Mégis megtalálták a módját, hogy emberi életet éljenek, amennyire lehet. Egyesek szerelmeskedtek, mások pedig leszámoltak a háború „romantikájával”.
Ha nincsenek Farkas Árpád versei, sosem tudom meg, miként lehet úgy írni a fájdalomról, hogy nem a könnyeket akarjuk kisajtolni. A veszteségről úgy, hogy nem a minket ért igazságtalanságot ecseteljük. Az igazságról úgy, hogy nem a másokét vonjuk kétségbe. Egyáltalán: nem tudom meg, lehet úgy írni, a közösség oly módon legyen a miénk, hogy fel se merüljön a hozzá nem tartozás lehetősége.
Anyámék egy ideig ették a fakérget,de úgyes sok volt a száj.Mámám hát elhatározta,a gyermekeket elküldi Zilajra,pedig Sarolta még belépisilt,s emiatt utólag kiderült,kint altatták a tornácon.
2018-ban jelent meg Magyar Zoltán A magyar történeti mondák katalógusa című, 12 kötetes műve, mely korunk egyik legnagyobb szellemi teljesítménye. A szerző nem kevesebb mint 120 ezer szöveget olvasott el, osztályozta, rendszerezte a bennük levő motívumokat, s ez alapján írta meg művét.
Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
A 2020-as év vége felé, mikor az ember a Megváltó születésére készülődik (dehogy erre: a karácsonyra gondol, kisbetűvel, az ajándékokra, miket muszáj megvenni), egy kicsit elszomorodom. Anyám meghalt 88 évesen, és ezzel mintha megszűnt volna az a fajta ráhangolódás, amit csak ő tudott megteremteni, mikor még ereje teljében volt. Pedig szegény már réges-rég nem ünnepelt úgy igazából.
Nehéz olyan könyvről írni, amelyhez a szerző maga csatol olyan tanulmányt, amely egyben elemzi is azt. Balázs Lajos néprajzkutató márpedig ilyesmit vitt véghez a Cérna és tű. A paraszti világ szerelmi eposza című kötetében: letett az asztalra egy hihetetlenül sokrétű, a női lelket minden irányból kielemző mélyinterjú-folyamot, és az előszóban be is jelölte (helyesen, precízen) annak helyét irodalmunkban. Balázs szerint a könyv egy magyar (székely), női Kalevala, amely visszaadja népünk hatalmas tapasztalati tudását, életszemléletét. Igaza van.
Magyar Zoltán A magyar történeti mondák katalógusa című, 12 kötetes, hatalmas művében (Kairosz Kiadó, 2018) a forrásokhoz fűződő mondavilágot is feltérképezi. Ebből kiderül, van ennek egy nagyon érdekes vonulata, az illatozó kút története, mely kizárólag a moldvai csángókhoz kötődik (egy-két gyimesi csángó említést leszámítva). Ide számít a trunki rózsaillatú kút (mondakatalógus, V. kötet, G 9.8), illatozó szentkút (V. G 44.) mondája. Ezt a szép csokrot tudjuk most kiegészíteni egy szinte hihetetlen adattal.
Nemrégiben az alábbi levelet kaptam József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténésztől: „Unokanagybátyám, firtosváraljai József Dezső (1886– 1965) a gyulai polgári fiúiskola rajztanára, festő, a gyulai képtár alapítója volt. Bár Trianon után Gyulán telepedett le, szülőföldjének néprajza mindig érdekelte. Hagyatékának néhány darabja bécsi unokahúgától hozzám jutott, közte a mellékelt szógyűjtemény.”
Képzelje el a kedves olvasó az alábbi helyzetet: létezik egy gyakran idézett írás a székelyekről, viszont a lábjegyzetek mindegyre egy vagy más kézirathoz vezetnek, melynek elolvasásához el kell menni egy távoli városba. Ennek az idegesítő helyzetnek most szerencsére vége, hisz a mű könyvformában is megjelent, és hozzáférhető. Vagy nem.
Vezetett kiadót, volt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke, nevéhez is fűződik az Előretolt Helyőrség irodalmi csoport, írt székely szótárt és számos verseskötet. A költőként és nyelvészként is ismert Sántha Attilával Száva Enikő beszélgetett a Hajónapló oldalán.
Lukácsmária dédanyám
szíjas, szittya fiatalasszony volt,
olyan hosszúarcú, kaukázi típus
Úgy írtunk, ahogy jólesett, azt mondtunk, amit akartunk, és általában azt akartuk, hogy az irodalom örömséges legyen (vagy legalábbis érzelemteli, és ez az érzés véletlenül se a kiábrándultság legyen). Így került a zászlónkra Rejtő Jenő, akiben megtaláltuk a mi öröm-irodalmunk előképét, azt a szerzőt, akiben nyomát sem láttuk a posztmodern értelmetlenség-érzésének, a „minden egész eltörött” fülledtségének, sem az e kiábrándultságból fakadó, tét nélküli játéknak.
Így mentek annak idején a dédapák,
a dédanyák, emlékezetük legyen áldva,
egy, kettő, három, négy, mentek sorra,
belelépve egymás nyomába.