Simek Valéria: Egy téli estén nagyanyámnál és más versek

2023. február 25., 14:26
Keszthelyi György: Faluvég

Egy téli estén nagyanyámnál

Ajtód résein kifolyt
lámpád fénye, szétterült
a széles, havas küszöbön.
Kopogtam, minél előbb
bebocsáss sötét udvarod
faluvégi magányából.
A földes szobát végig-
csoszogva, mosolyogva
jössz. Magadhoz szorítod
szélpirosította arcom.
Öledben megszelídül a
vad szél kapkodó
kacagása. Meleg
kályhádnál kuporgatom
gyermeki szívem.
Az idővel morgolódó
kályhánál vékony ágakat
tördelsz, s a kipattant
parazsat ujjaiddal
dobod az izzó határra.
Ágyadban kövér párnák
nyugodt álomra ringatnak.
A kályha halvány fény-
rózsákat nyílik a plafonra,
lehullt szirmain karikás
táncot jár a sötétség.


Zivatar

Egy zivatar fontoskodó
gyorsasággal, futólépésben
jött a hegyen lefelé.
A kunyhó menedék csendjében
hallgattuk a monoton kopogást.
Szemed úgy ragyogott, mint a
nagyon mély kutak tükre.
A csend építő, néma beszéd volt.
A szél ősi zenéje
faleveleken játszott, amely
lassanként érzékeny
dallammá változott.


Visszatérsz
Húgomnak

Úgy éltünk a súlyosodó nyárban,
mint az érő barack, meggy.
Kint talált édes szájízzel a
karókkal koronázott hegyen
az akadozó nyelvű szél.
Leégett bőrünket simogatta
a szőlőlevél. A felhők
porral aranyozott palástban
úsztak napjaink fölé.
A villámok csattogó ostorként,
tréfát űző loccsanással, habzó
szájjal verték a tájat. Anyánk
óvó szárnya nem mindig ért
fölénk. Kisírtuk, nevettük
magunkból a gyerekkort.
Már nem alszol mellettem.
Az ajtó mögé bújva nem
ijesztesz rám. Ezt mások
teszik, de komolyan.
Visszatérsz. A versek
szerelmes csillagok, fölém
hajolnak, árnyék, hely
nélküliek, mint én. Nem
vethetem le őket, mint
egy ruhát. Te megértesz,
úgy, mint régen. A várost
hozod szívedben csendesedni.
Halkul benned a rémült csikorgás.
Hevülsz az égő nap sugarán.