Simon Adri: Két vers

2021. november 29., 07:59
Bereczki Kata: Szatyor (akril, vászon, 50 × 70 cm, 2019)

Bringadal
Székelyhidi Zsoltnak

Én nem élem olyan költőien a várost, mint más költők,
a szép tollúak, a részleteket emlékezetből tudók,
csak sodródom a szertefutó bicikliutakkal
az önmagát fenntartó meditatív gurulásban.
Nem pocsolyákban s a nénik szemében időzöm,
hanem a zöldhullámot próbálom meglovagolni
szlalomozva a dugóban a kocsisorok közt,
és a négykor érkező viharfelhőket kémlelem,
ügyelve, hogy jó sebességgel érjek a járdaszegélyhez,
és hogy a híd előtt a belső sávba tudjak sorolni.
Én ebben a városban leginkább csak közlekedem:
nem időzöm tekintetemmel a házak homlokzatán,
sem pedig a kukacokként nyüzsgő emberfolyamon,
de fejemben ott a térkép, az irányok, a domborzat,
az észak–dél tengely, kilométerben a távolságok,
hogy hol van kiépített bicikliút, hol csak festett sáv.
A város tempóját élem, az elsuhanó urbánus tájét,
az alkonyi fényviszonyok közt tintakék buszokét,
más kétkerekűekét, ahogy felszántják a látómezőt;
csak a HÉV gyorsabb nálam, meg esetleg a metró,
királyság, hogy A és B közt értékes időt nyerek.
Sőt újabban fel merek hajtani az Erzsébet-hídra
Budáról, a Krisztina körút, Attila út felől,
tekintve, hogy felújítják épp a Lánchidat.
De egy szép napon a biciklimről leszállok
(egyelőre még nagyon nem látom magam előtt,
hogy szegény testemet örök vánszorgásra ítélve
miként száműzöm egy pincébe a jó Kockást
és lomtalanítom a viharfelhőlila sisakot),
egyszer gyalog indulok útnak, nem suhanva,
megnézek minden házat, belesek a kapualjba,
elolvasom a névtáblákat, kitalálom az ott lakók
váratlan fordulatokkal teli történeteit, életét,
megmászom a Gellérthegy Dunára néző támfalát,
mint azzal a nagy szerelemmel kilencvenegyben,
mikor egy túlbuzgó tag ránk akarta hívni a yardot.
Egyszer majd biztos véget ér a bringakorszakom,
de akkor nyilván már az utcára se tudok lemenni,
felfedezem az ablakok tértorzító tulajdonságát,
a tárgyak kérlelhetetlen, méla véglegességét,
talán lesz ott valaki, vagy csak magam leszek,
és végre egyhuzamban elolvasom a könyveket,
amiket az elsuhant évek alatt itthon betáraztam,
a várost költőien élő szép tollú költőkéit.

 

Tejes

Józanságom harmadik évfordulóján rákattantam a tejre.
Kakaók és gyümölcsjoghurtok korábban is futottak már,
a szelektív szemetem túlnyomórészt kakaósdobozokból
és joghurtos palackokból áll. A dobozos italokkal kissé
hadilábon állok, mivel a műanyag vagy fém bélés miatt
a dobozuk nem hagyományos kartonszerű papírhulladék,
és máshogy kezelik vidéken, és máshogy Pesten. Nálunk
a Király utcában a kék kukába kell dobni az italos dobozt,
de mondjuk Biatorbágyon már a sárgába, a műanyagosba.
Mindig pontosan tudatában kell lennem, hol vagyok épp!

Ha zselici teljest veszek, hízni akarok épp a háromötöstől,
ha sima lidlis kettőnyolcasat, akkor a súlyomnál vagyok.
Ó, a csodás fehér nedv, ahogy az ízlelőbimbókat becézi!
Először fémes és hideg, mintha mászókát nyalogatnék
(tízévesen bekaptam a vasrúd végét, és letört a fogam),
majd a szájüreg hátsó traktusába érve selymes ízhatással
zubog a reszkető garatra a tehenek habzó tőgyváladéka.
Elsimít dühöt, frusztrációt, dobozolt döntéskényszert,
feszülő zsírcseppek remegnek a sejtek közötti térben.
Szélfújta mélyföld a gyomor, szivárgó savaktól felmart,
szelíden oltja a fehér eső a bélmélyben táncoló lángot.

Legnézettebb
2022. január 18., 12:08
2022. január 23., 09:55
2022. január 23., 09:45
2022. január 18., 11:46
2022. január 21., 10:10