Sinkovits Péter: Azonosítás

2021. február 09., 07:52
Mara Kinga Villő: Szűz Mária kerubbal (olaj, vászon, 100 × 100 cm, 2017) – Fotó: Farkas Dávid

A kifeszített vászon előtt várakozó festő
ismét szemügyre veszi az érkező nő arcát,
mely minden reggel mást mutat,
azonnal átrohan a szomszédos, titkos szobába,
agyagból megmintázni ezúttal
a szájszél rezdüléses mosolyát, s e finom ránc
mintha leereszkedne
az állon mélyedő kicsiny gödröcske felé.
Így áll össze egy nap majd a fej,
amely valaki más, mindenki számára ismeretlen,
s ha testet is kap – de egyelőre tulajdonságok nélkül –,
kiléphet a XII. századi képkeret bal oldalán magasodó kastélyból,
midőn tavaszelőn még a felhők is borzonganak,
s elindulhat a látóhatár felé húzódó
dombháti szőlőültetvények mellett
a lankás részen szétterpeszkedő falu felé,
oda fasorral szegélyezett kanyargó út vezet;
s ahogy délcegen áthalad a főutcán,
az emberek félrehúzódva megsüvegelik.


De igyekezni kell,
a létezés az újabb évszakot már nem éri meg,
az utolsó szavak halkuló visszhangja ez így,
amikor még valakihez szólunk,
ám a történet nem folytatható,
és a menekülés sem szándékosul.


Lassan már délben kezdődik a sötétség,
lengnek-lobognak a túlvilági szótár lapjai,
szedelőzködik a személyzet, csomagol a helytartó is,
tudják, a csoda már megtörtént,
megdicsőült minden, amire ránézett e női szem,
az irgalom pedig végül eltörli a vétkeket.


Az égbolt kárpitja most kettéhasad,
viharisten vándorlásainkat eddig oltalmazta,
a hegyek immár megremegnek,
az eddig felfelé igyekvő díszes bársonyruha pedig
kiüresedve alázuhan.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. január 16-i számában)