Akkor már tudtam, hogy haldoklom,
fel kellett készülnöm, mert szárnyaimmal már
nem tudok repülni, de van egy hely a mohatenger
után, a szirtek alatt, ahová el kell jutnom, ott tudnak
segíteni rajtam, csak ott, begyógyítják szúrt sebeim,
csak ott van még az ellenszerből, de nem hagyják, hogy
odaérjek, nincs hol aludnom, pedig olyan fáradt vagyok,
végtagjaim visszatartanak, meg kell tőlük szabadulnom,
át kell alakítanom magam, hogy felismerhetetlen legyek,
láthatatlan az itteni szemeknek, amik minden lépésemet
figyelik, átverem őket, de ha őket, magamat is elárulom,
mennyit érek magamnak, nem annyit, ezt ők mondták,
nem én, de már elkezdődött, nem tudom, ki az én,
csak azt, hogy én nem ők vagyok, és elértem már
a mohatengert, látom a szirtek alját, nem tudom,
hol vagyok, de érzem a sós víz illatát, tisztább a tüdőm,
a tüdőm az enyém, nem hagyom, hogy visszatartsák,
de kik azok, akik visszatartanak? Már nem emlékszem
rájuk, megélezett fogaimmal darabokra tépem őket,
darabjaikat áldozatnak szánom.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)