Önteremtő
Azon az éjjelen róla álmodott a postás,
a kalóz, a mérnök, a költő, és róluk
álmodott az anyja, ez a homályos tudás
birodalma, amin csak ő uralkodik.
Álmaikban üzent, megfogant a majd
megfogható, a világ határain túlról jön
közéjük, hogy honnan, el nem mondható.
Négy tengeren, öt erdőn át haladt,
kaktusz vágta bőrét, sebeit sós víz húzta össze,
kopoltyúja nőtt, megtollasodott.
Amikor a határokon belülre érkezett, bujdosott,
fák törzseihez kuporodott, sziklák oldalánál
dörgölte le magáról furcsaságait.
Kilenc hónap múlva megérkezett, minden sápadt,
falfehér volt a cél helyén, véres karok
nyúltak felé, hogy elragadják,
így jobbnak látta, hogy visszamenjen,
a hovatartozás lényegi, ködfelhőbe
kúszott, a múlt leple majd elnyeli.
A világnak ha vége van
„Fém-hullámhegyek
elől futott az utca kőmederben,
futottak a puha testek fém és kő között”
Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton éjszakája
A világnak ha vége van,
fémek fénye táncol reggel
a nap helyett, ezüstszürkén
csillámlik a kőmeder.
Az arcokon puha testek.
Egymás felett, egymás alatt
hegyekként a bonthatatlan
egység zárva tartja őket.
A ráncokba ágyazódott
kosztól, portól kövesedett
arcuk álarc lett az éjjel,
áttetsző füst körülöttük.
A világnak ha vége van,
maszkot cserél élő holttal,
fém- és kőtest együtt táncol,
karccal egymást alakítja.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)