Csak ketten vagyunk a lakásban. Az egyikünk őrült, a másikunk halott.
Olyan megfoghatatlan, mint a lelked.
Itt maradt egy darabod a lakásban,
emlékképek suhannak át a nappalin.
Bekapcsolják a tűzhelyet, vagy kinyitják a szerszámosszekrényt.
Egyszerre tolul fel a térben minden mozdulat.
Magad mellett állsz, csak magaddal nem fogsz kezet.
Látom az éveket, ahogyan koptatták az arcod,
és tompították a mozdulataidat.
Egyszerre vagyok még gyermek és félig felnőtt:
miközben biciklit szerelsz, vagy elfelejted, hogy
mosdóba kellene menned.
Ott lógott a puska a falon.
Néha megfényeztük gondosan,
meg ne feledkezzünk róla.
A töltény eltűnt az asztalról jó ideje.
Emlékszem, mert én töltöttem csőre,
miközben máson járt az eszem.
Mégis meglepett, amikor a kezedbe vetted.
A lejtők között megbújik a szegénység.
Napról napra kopárabbak a hegyek.
Hullik az élet a fákról.
Játszik még a szép. Megtéveszt.
Üres kalász és csonka tehenek.
Tengődik az élet és ebédel a halál.
Elterült a lejtőkön a szegénység.
Lustán nyúlik el a hegygerincen a teste.
Itt otthon érzi magát. Ezt kereste.
Az utcákat betekerte az ón,
az ég felettünk sötét szakadék,
a vérszemcsék a hálón megtapadnak.
Jeges kádban pattogó maradék.
Kérdeztem tőle, mi a férfi.
Először hebegett.
– A férfi maga, csak egy egység,
nem több. Max kevesebb.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)