Szilágyi Ferenc Hubart: Magamra hagytál – versek

Magamra hagytál

Kihunyt a fény. Szobámba zárva
megült a csend, a fáma bére.
Csupán a szív, a lélek árva,
kicsiny harangja ver ma félre.

Nyugalma veszve rég a percnek,
mióta tőlem elköszöntél.
Anyátlan így maradt a gyermek,
gyümölcsös őszre sírva jön tél.

A nagyvilág a semmi kertje,
hiába hagytad itt örökbe;
kiég a hold, a lávapernye
aszott levélre hull zörögve.

Mit ér a szó, ha ríni kezdek?
E sebnek egy a széle, hossza…
Bolyong a lét, a kedve veszteg,
szerelme, álma már kifosztva.

Mese hab nélkül

Rút hétfejű sárkányunknak
éhes mind a hét feje,
szájunk néma, világunk vak,
rág a kétely mételye.

Mindent járó malmocskánkat
rég elkótyavetyélték.
Őröl bennünk bús alázat,
a becsület nem érték.

Kezeinkből kicsavarva
üssed-üssed botocskánk;
nem tudod, mért rúgnak farba,
s hogy a sors még mit oszt ránk.

Hol a Mammon lett a bálvány,
istenként őt imádják,
konzumnő lett a királylány,
oda a fél királyság.

Hitünk vérzik ezer sebből,
belerokkan holnap tán…
Koma, sógor! Kenyér, jó bor,
habos kávé hogy lesz ebből
terülj-terülj asztalkán?

Tántorgó

Tántorog a magyar,
pedig nem is részeg;
menni, futni akar –
hol várja hű fészek?

Még maga sem tudja,
merre viszi lába,
fényre vezet útja,
vagy az éjszakába?

Itt szabad álmait
korlátozza kvóta,
ott új táncra tanít
globalizált nóta.

Gyökeret ver talán,
de szíve jég marad.
Térkép sárgul falán:
Szatmár, Várad, Arad…

Hamis minden tézis,
új hit, régi dogma,
mert meghalni mégis
hazatántorogna.

Íme, hát itt vagyok

Íme, hát itt vagyok: mezítelen, pőre
– törvény, koldus vitte vasalt pantallómat –,
nem vágyom már cifra ruhára, cipőre,
tisztán láthatjátok vad, csupasz valómat.

Emberek, elétek mégis bátran állok,
csak önmagam adom, elveimhez híven;
tetteimért puszta létem itt a zálog,
átlátszó üvegből van kifosztott szívem.

Aki rám kíváncsi, s tekintete áthat
– nincsen féltett titkom, takargatni való –,
kutató szemével a vesémbe láthat,
fedetlen koponyám sem trójai faló.
Szavam visszafogott, de egyenes beszéd,
mint a szél zenéje, egyszerű a dalom,
ripacsok serege hadd játssza az eszét,
nincs a tisztességnél igazabb hatalom.

Ha szól a vers

A lélek dalban ünnepel,
a szív is ritmizál, dobog;
az árnyak akkor tűnnek el,
ha szárnyra kelnek holt sorok.

Ha szól a vers, az Alkalom!
Fülembe cseng a szent zene;
én ámulattal hallgatom,
mintha az égből zengene.

Egy angyal fújja tán, ahol
csak megbékélt szív létezik,
a halleluja hangja szól
a csetlő-botló emberig.

Vigyázz nagyon, hogy mit beszélsz;
a szó, ha szívből énekel
– bár meglehet, hogy félve élsz –,
a hit, remény nem veszhet el!

Az Úr figyel, oltalmat ád,
szerelme mindent átitat.
Hát nyíljon szent imára szád –
a vers a legszebb áhítat.