Ha lusta nép szunyál, az Ég se menti meg,keményen állj a gátra, büszke nemzetem!Fejed fölött az éhes dögmadár liheg,lecsap reád, ha várja holtnak vélt tetem.
Kerestem én a jót, amint lehet –reméltem illatod s a csábos ihletet.E száj virága múzsa rúzsa lesz,de jaj nekem, ha szívem gúzsa ez.
Könnyed gördült, arcod gyöngyeút porába, holt göröngyre.Angyalvér az? Égi harmat?Öröm cseppent, vagy fájdalmad?
Barkát bont a borzos berek,
túr a vakond, gyűl a friss hant,
pöttyös labdát űz a gyerek,
az öreg fán rigó rikkant.
A lég… a lég az semmiség?Az ember kapzsi és hanyag,habár vigyázza sok pribék,a ködbe száll a bús anyag.
Fakó egér a süppedő avarbanremeg szegény – becsapta itt az ősz,diót remélt, helyette lóganaj van,ammóniát okád a páragőz.
Csak enni vágyik és kicsiny melegre,se széna, sem lehullt gyümölcsdarab;
A dér kiült a korhadó avarra,fölötte szél, alatta hangyaboly,s a veszte hangtalan suhan ma arra,lecsap reá a vén fülesbagoly.
Nevemet nem őrzi márvány,nemes ércből cifra kereszt,nincs, aki egy papírsárkányüdvéért szent könnyet ereszt.
A szél süvít, kemény a pad,lapátra hát, öreg betyár!A sár piócaként tapad,s a csábutak szirénje vár.
A vágyam pókfonálon elvezetne,hogy rátaláljak röpke perc alatttüzes nyaramra, végleg elveszettre,ha már kacagva tőlem elszaladt.
A lélek dalban ünnepel,a szív is ritmizál, dobog;az árnyak akkor tűnnek el,ha szárnyra kelnek holt sorok.
Kihunyt a régi tűz, az éj ködöt szitál,dereng a lámpafény, sötét a macskakő;köhint a kósza szél, a fák között zihál.Parányi most a lét, de árnya nagyra nő.A hitre szűk e test? Avagy felold a tér?
Ott hintó lesz e hintaszék,vagy szarvas húzta szán,s repül az éji tintaégtejút-fehér haván.
A parti álmok vén kövére ültem,a gond gyötört. Az őszi lég hideg,vacogtam is, de ajkam áthevültense kellett már a csókra senkinek.Kigyúlt a hold, a füstös égi fáklya,borongtam én, a föld bukott diákja.
Száz zsák gyémánt lesz a bére,hull majd sok-sok hódara,ezüst vértben áll estérea domb erdős oldala.
Kristálycukor lesz a fákon,feldíszíti egy kobold,és a csúcsi fenyőágonott tündököl majd a hold.
Perzsel a nap, forr a folyó,estefelé fénye lazúr.Alszik a ponty és az am(o)ur,csendes e vén kugligolyó.
A kullancs a kutyák között kullogott,míg boldoggá tett egy balga buldogot.Kutyahűség? Abban biza kétkedett,így ő hagyta faképnél a vén ebet.
Álmában sem gondolt már a lagzira,átköltözött hát inkább a gazdira.Nem kell többé éheznie, fáznia,kullancsnak is lehet egyszer mázlija!
Imádat ez vagy gyűlölet?Örökké éltet és ölet.
Titkom pokolba rejteném,de mennybe küldöm, sejtem én.
Fütyül a szél, böjti kánonzúg az égi óceánon,belekap a vitorlába,madár sem ér a nyomába.
Nosza, kapd be: mézesmadzag!Nem úszod meg, hidd el, te se!Hogy ne nyomozz, elaltatnak,ehhez kell a balga mese!
Szegény, bolondos, Cristoforo fattya, én,hajóm Kelet felé ma is Nyugatra tart,s remélek még csodát, hogy révbe ér a vén…De bősz habok prédája lett a Móka-part!
Hisz szívalakja volt a parti kőnek,folyó-csiszolta (rajta még a nedve);a kőszirének édes álmot szőnek,de megrepednek kőfiút epedve.
Rögét de sok garázda had tiporta,
habár vigyázta szikla, várfalak –
Kárpát-hazánk, Te nagy, családi porta,
vigasztalan szívembe zártalak.
Holdleány-kedvesem
vissza mint szent tekint,
bűvöl és bájolog,
pőre szép melle kint.