Novemberi álom
Akár a szív a nesztelen zajokra*,
az árva ember éberen figyel;
tücsök se szól, madártalan ma bokra,
a lét se száll vitába senkivel.
A béke fenti óceánja mélyül,
de messzi fárosz égi fénye kél,
s a „tengerész” a vágya partkövén ül,
az est homálya titkokat regél.
A képzelettel kis hajóra szállva
egy új világ felé evezni kész,
örök tavaszba, vadvirágos nyárba,
az elme száz merész csodát idéz.
De már virít a nap – narancs a tálon –,
mesék ködébe vész az éji álom.
* a vers első sorát B. Mihály Csillától kölcsönöztem
Érmelléki Capriccio
A domb e tájat lágy karéjba zárja.
Ledér esők eróziója ás
mély árkokat. Ma pásztorok tanyája
e holt vidék, alig tapodja más.
A völgyön át lapály talál teret,
mocsárvilág, ahol az Ér ered.
Elindulunk a sorskanyart követve.
Remélem, ott az út talán simább,
és hív a tölgyfalomb a zöld szövetbe,
el is maradt a csalfa délibáb.
Az árny poétahomlokon babér,
de szikkadó a domb alatt az Ér.
Hiába fordulunk Adynk nyomába,
utol talán nem érjük már soha!
Merész kalandra vitte őt a lába
– a lét azóta is de mostoha!
Ma fel se forrna tán az ősi vér,
oly furcsa, álmos véna itt az Ér!
Bolyonghatunk, de Kölcseyt keresve
a szív ma is nyugat felé vezet,
szemünk a vátesz otthonába les be
– legott a pópa nyújt segélykezet.
Hiszed, hogy egyszer újra visszatér,
mit egykor elsodort a lusta Ér…
Figyelj tovább a kis gyerekfolyóra
Szalacs felé, a pusztaságon át;
a század elröpült, akár az óra,
csupán a híd remél ma már csodát.
Hiába folyt el annyi honfivér,
ha szennycsatorna lett a régi Ér!
Anyád szavát szeresd, e ritka kincset,
kövesd Kazinczy ránk hagyott nyomát,
ezer darabba törd a nyelvbilincsed,
s lemosd, amit reád a szleng okád!
Ha szép a szó, a lélek is fehér,
erény vizét sodorja majd az Ér.
De itt divat vadászni gyönge vadra,
eszünk, iszunk ma még, ihaj, csuhaj;
mulatni kész a módi büszke latra,
s a mának él e lagymatag duhaj.
A keskeny útról élveteg letér,
és mást hibáztat mindig, minden(-)Ér’!
Ha vége majd a szép tücsökzenének,
az ég borul, s az esti szél fütyül,
a lomb között alábbhagy itt az ének,
fakó a táj, a lelkeken köd ül.
Szegény vidék. A sorsa mostohább,
csupán az Ér csorog, csorog tovább.
A Tiszánál
(Elképzelt monológ J. A. bőrébe bújva)
A parti álmok vén kövére ültem,
a gond gyötört. Az őszi lég hideg,
vacogtam is, de ajkam áthevülten
se kellett már a csókra senkinek.
Kigyúlt a hold, a füstös égi fáklya,
borongtam én, a föld bukott diákja.
Lidérces éjszakába tért a nappal;
nevetve tűrtem árva sorsomat,
e kiskabátban egy kopott kalappal,
amíg a szív, akár a gyorsvonat
zokogta ritmusát a zord időnek,
s úgy tűnt a lelki pókjaim beszőnek.
Selejt vagyok! – kimondta Horger Antal…
Ez aljas árulás volt ellenem,
felért a cifra sírvilági hanttal,
ha pusztulásra szánta szellemem.
De cinterembe nem való e rózsa,
az illatár az élet víg adósa!
Leszállt az éj, el is nyomott az álom,
a test alélva csendesen pihent,
a gondolat tovább szökött egy szálon,
buzogva forrt a nagy Tiszába, lent.
Dunánk sodorja majd az óceánba,
amíg felizzik itt az égi lámpa.
Múlt, jelen, jövő
A dráma fészke víg alom,
mely olykor-olykor borba fúlt;
nem könnyezem, de rí dalom:
saját hamvába holt a múlt.
Árpád dicső vitézinek
hiába kellett halnia?
Kinek segít, vajon, kinek
e mélabús nosztalgia?
A szűz jelen lányarca szép,
kelengye-álmokat szövő,
de sleppje más mocskába lép,
ha várja jószagú jövő.
Bilincsbe verve két kezünk,
gyötörnek szolgakételyek:
miránk mondják, hogy vétkezünk,
amíg világunk tévelyeg!
